Egy csipetnyi magyar valóság...

Hajnali két óra volt. Szinte nesztelenül kikelt az ágyból, majd a borongós félhomályban megkereste hátizsákját. Ránézett alvó feleségére, mélyet sóhajtott, odahajolt hozzá, és óvatosan homlokon csókolta. Búcsúlevelét a konyhaasztalra helyezte, kilépett az ajtón, arcáról letörölte a könnyeket, s útnak indult a sötétben.

Csendesen szitált az eső, nehéz léptei cuppogva surrogtak a nedves járdán.

Nem volt könnyű a döntés, de meg kellett hoznia, régóta vívódott már önmagával. Férfi volt, valami állandóan űzte, hajtotta az ismeretlen felfedezése felé. Belső késztetését eddig jobbára csak megsejtette néha – amikor pillanatokig engedett az élet mókuskerekének, a mindennapos, szürke rutinnak roppant szorítása –, de még sohasem mart bele ilyen erősen és mélyen, mint az elmúlt napok során. Nekimenni, nekivágni a világnak mindössze egy szál hátizsákkal, bolyongani az ismeretlenben, megismerni valami újat, alkotni, küzdeni az elemi erőkkel, szembenézni a veszélyekkel, elindulni egy úton különösebb cél nélkül, mindenben a legnagyobb forgatókönyvíróra bízva magát… Igen, valahol mélyen erre vágyott.

Nehéz szívvel hagyta ott feleségét. Szerette, de nem vihette magával, ezen a úton csak ő és a kiszámíthatatlan természet küzd majd meg egymással. Elődjeire gondolt: a nagy felfedezőkre, akik asszonyaikat hátrahagyva törékeny bárkáikon indultak neki a végtelen, háborgó óceánnak, a feltalálókra, akik erőt és fáradságot nem kímélve fedeztek fel új dolgokat, a kutató kalandorokra, akik bozótvágó késeikkel vágták át magukat a dzsungelen, és a légionistákra, akik az életnek fittyet hányva, fütyörészve meneteltek keresztül a végtelen sivatagon, gyakran mindössze fél vízadaggal.

Nagyot sóhajtott, mikor távolról meglátta hosszú útjának kezdeti állomását, a Nyugati Pályaudvart. Úgy döntött, felszáll az elsőként induló vonatra, menjen az bármerre is, s irány az ismeretlen!

A pályaudvart zárva találta.

Éhes volt.

Lassú, kimért mozdulatokkal megfordult, arcáról letörölte a könnyeket, s hazaindult a sötét, komor, borongós esőben.

Valamit írnom kellene. A késztetés bár unszol, ám ihletet nem ad: úgy vélem, nincs is ettől tragikusabb állapot, hiszen egy frappáns gondolat a fundamentuma mindennek. Kell tehát egy alapötlet, egy főhős, némi cselekmény és abban egy fordulat.

Nos, mutassuk be például egy teljesen hétköznapi szereplő, egy mániákus, alkoholista hóbagoly életét, aki számunkra ismeretlen okból állandóan komor, mélabús ábrázattal bolyong a világban, mikor is összetalálkozik egy aranyhörcsöggel, akiről később egy drámai és tragikus fordulat során kiderül, hogy valójában tengeri malac. Főhősünk teljesen összeomlik, s már-már alkoholistává válna, ha nem lenne egyébként is egy öreg szeszkazán. A zárójelenetben természetesen mindenki táncol és énekel majd.

Igen, azt hiszem, ez lesz a megfelelő történet.

A vonat csikorogva begördült a szegényes kelet-alföldi kisváros kopott, rőt színű állomására. Mindenhol legyek döngtek, a kánikula miatt kábult emberek nehezen lélegezve ődöngtek ide-oda, hogy valamelyik kabinban helyet találjanak.

Egy fizikushallgató is felszállt, majd amikor a vonat elindult, kedélyes mosolygással intett oda a szüleinek. Makulátlan, vasalt ingét még fehérebbé tette a rávetülő napfény ragyogása, táskáját kissé ügyetlen mozdulattal felhelyezte a tartóra, helyet foglalt, elővette jegyzeteit, és komoly, elmélyült ábrázattal hozzálátott, hogy tovább készüljön a szigorlatra.

A súlypont – mormolta maga elé halkan.

Szemeit elégedetten legeltette a bonyolultabbnál-bonyolultabb képleteken, majd mosolyogva, s talán önkéntelenül is némi felsőbbrendűséggel tekintett végig utastársain. A kabin ablak melletti sarkában egy baseball-sapkás fiatalember ült, kissé hanyagul és kopottasan öltözködve, vele szemben pedig egy olyan hetven év körüli bácsika, kalapban, csizmában, ahogyan vidéken már csak meg szokás adni az utazás módját. Hitbéli dologról beszélgettek elmélyülten: a Jelenések Könyvének értelmezéséről.

Jelenések Könyve, mi… Ezektől se várhat mélyreható tudományos társalgást az ember – gondolta magában, s visszatért képleteihez. Nos tehát a súlypontot N-dimenziós esetre általánosítva: az X test súlypontjának azon N-1 dimenziós hipersíkok metszéspontját nevezzük, amelyek X-et egyforma elsőrendű nyomatékú részre osztják az N-dimenziós térben. Tehát az X test súlypontjának azon N-1 dimenziós hipersíkok metszéspontját nevezzük… Mindezt félhangosan ismételgette, de még éppen elég erősen ahhoz, hogy utastársai meghallják, miről is tanul. Azok egy pillanatra ránéztek, majd zavartalanul folytatták a társalgást.

A vonat váratlanul nagyot fékezett, a fizikus hanyagul felhelyezett csomagja megbillent, s leesve először tarkón találta a szerencsétlen tulajdonost, majd a padlóra zuhant. Egy diszkrét reccsenés jelezte a táskában található, otthonról hozott szilvakompótok szétrobbanását.

– Nekem itt kell leszállnom, Isten áldja! – szólt a bácsika a fiatalemberhez, felállt a helyéről, majd a fizikushallgatóhoz fordult. – Maga pedig annyit jegyezzen meg fiatal barátom, az egyetem tanít ugyan tudományra, de az életre nem nevel. Ha ilyen ingatag módon rakja fel a csomagját, előre látható, hogy egy nagyobb fékezésnél le fog esni, hiszen – a maga szavaival élve – az  N-1 dimenziós hipersíkok metszéspontja túl közel esik a tartó pereméhez.

– Hagyjon békén, nem kell a nyomorult életbölcsessége! – kiáltotta vissza a fizikushallgató ingerülten, s hörögve törölgette a szilvakompótok megállíthatatlanul szétfolyó, édes levét.

Hancsák Dezső, élt 55 évet, elhunyt 2003-ban, tizenkét, a föld alatt töltött viszonylag eseménytelen év után ismeretlen okból feltámadt.

A koporsóban fekve először álmoskásan nyitogatta szemeit, érdeklődve figyelte a korhadt, barna deszkákat, majd a szűk lehetőségekhez mérten lassan kinyujtóztatta az évek során kissé elgémberedett tagjait. A dohos levegő nehéz, fullasztó, földillatú nyomására nekilátott kiásni magát. Először apró darabokat tépett ki a koporsó deszkáiból, majd azokon áttörve, két kezével a földet kaparva, kitartó, szorgos munkával egyre feljebb és feljebb kapaszkodott.

Hamarosan beleütközött a síremléket fedő gránitlapba. Minden erejét megfeszítve óvatosan arrébbemelte, s kikászálódott. Sötét volt: bár nem sokat láthatott az őt körülvevő világból, mégis, karjait széttárva, örömmel szívta mélyen magába a virágzó akácfák friss illatát.

Imbolygó, borgőzös fénycsóva közeledett: egy zseblámpa s az azt tartó éjjeliőr.

– Maga mit csinál itt? – förmedt rá Dezsőre. – A szabályzat szerint éjjel tíz óra után tilos a temető területén idegeneknek tartózkodni!

– Képzelje, tizenkét, föld alatt töltött év után feltámadtam! – mentegetőzött az egykori megboldogult.

– A szabály az szabály uram, feküdjön csak szépen vissza a sírba, és legyen szíves támadjon fel máskor – ordított az őr magából kikelve. Nem szívlelte a lázadást, sem azt, hogy bárki is a tekintélyébe gázoljon.

– Úgy látom, nincs mit tenni – vonta meg a vállát szomorúan Dezső.

Lassan visszafeküdt a sírba, magára zárta a koporsó fedelét. Hallotta, amint az őr buzgón lapátolja rá a földet, sűrűn kopogtak a rögök a korhadt deszkákon.

– A szabály az szabály – sóhajtott fel még utoljára bánatosan, s tehetetlenségében ismét átadta magát az enyészetnek.

Bizony, az embernél nem létezik alattomosabb teremtmény.

Legfeljebb a pockok.

Ó, hogy gyűlölöm őket!