Egy csipetnyi magyar valóság...

Emésztő kánikula. A Szépvölgyi és Bécsi út kereszteződése, villamospályafelújítás, fülsiketítő monotonitással csattog a légkalapács. Tikkadt munkások ődöngenek ide-oda kábultan, cél nélkül, csak telne már el ez a nyomorult nap.

A jelzőlámpa piros.

Néha valaki ismeretlen helyen atrikulálatlanul felordít.

A légkalapács monoton csattog.

Mindenki fröcsögve ontja magából a verítéket, a párától telt nehéz levegő szinte összeroppantja a koponyát, és kibírhatatlan, hasogató fejfájást okoz.

A jelzőlámpa lassan átvált.

Az olcsó román benzin kékes, sötét bűzcsomói lassan oszlanak szét a levegőben, amint a sorban első teherató lassan pöfékelve megindul. Őt egy gyermekeket szállító kis mikrobusz követi. A teherautó az építkezésre tart, ám nincs elég hely, hogy azonnal be tudjon fordulni, így megpróbál félrehúzódni, hogy elengedhesse a többieket. Sikertelenül. A mikrobusz vezetője ordít. A teherautó soförje hirtelen ötlettől vezéreltetve balra rántja a kormányt, hogy mégis megpróbálja a lehetetlent.

A légkalapács monoton csattog.

Az eseményeket egy járókeretes koldus személi a közelből bölcs, ironikus tekintettel, gúnyosan, méla nyugalommal, miközben idegesítően magas fejhangon egy lágy dallamot dúdol. Érdeklődve nézi a mikrobuszban ragadt gyermekeket, majd grimaszt vág, mire azok a rémülettől visítani kezdenek.

A kanyar nem sikerült, a teherató most keresztben áll, de jóformán sem előre, sem hátra nem tud már haladni, így lassú araszolásba kezd, hogy szorult helyzetéből valahogy mégis kitörhessen.

– Siess már te barom, a gyerekek elkésnek a reggeliről! – ordít a mikrobusz sofőrje. A gyerekek felfogják a helyzet komolyságát, és ha lehet, még hangosabban sivalkodnak tovább.

A koldus harsányan röhög, majd járókeretével csattogva tovaindul.

A légkalapács is monoton csattog.

Mindenki fröcsögve ontja magából a verítéket, a párától telt nehéz levegő szinte összeroppantja a koponyát, és kibírhatatlan, hasogató fejfájást okoz.

A teherautó sofőrje valami türelmetlen válaszfélét mormol vissza, idegességében tövig nyomja a gázt, és áttör a felállított kordonon.

Mindenki ordít, a légkalapács elnémul.

– Kuss legyen már, büdös kölykök – kiált türelemvesztetten a mikrobusz sofőrje a gyermekekre.

– Nincs egy kis apród? – szólal meg a váratlanul a hátam mögül a koldus, és száját fogatlan mosolyra húzza.

Drága kisfiam STOP

Ma feladtam neked a levelet és a két üveg szilvakompótot a Postán STOP

Remélem ennek ellenére célba érkezik STOP

Ölelő édesanyád

– Kicsim, kicsim, gyere ide gyorsan anyuhoz! – kiáltotta vidáman a fiatal nő. – Meglepetést vettem neked, nézd, egy kis játszópajtás! Hadd mutassalak be titeket egymásnak: Fifi, ő Petike, Petike, ő Fifi.

– Vau-vau – vakkantott vidáman Fifi.

– Szia – mormolta maga elé Petike.

– Nahát, máris itt az ebédidő! Fifi, ugorj a székedre az asztal mellé; Petike, a te helyed a sarokban lesz, de aztán nehogy odapiszkíts nekem!

– Vau-vau – vakkantott vidáman Fifi, s boldogan csóválta a farkát.

– Értettem, hölgyem – mormolta maga elé Petike, és megilletődötten rákuporodott a sarokba vetett mocskos rongydarabra.

Elhatározta, hogy az egészséges életmód jegyében ezentúl kerékpárral fog közlekedni. Vásárolt is egy divatos darabot – klasszikus vázforma, elegáns kivitel, csinos kis csengő –, majd útnak indult. Élvezte a napsütést, a szép időt, ahogyan teste erőtől duzzad, a haját lobogtatja a szél, sőt, néha még a csinos nők után is füttyenteni támadt kedve.

Gondolt egyet, s ahogyan a merészebb kerékpárostársaitól látta korábban, a jelzőlámpa tilos jelzése alatt szemtelenül belavírozott az autók közé, hogy elsőként indulhasson majd tovább. Mivel nem volt még nagy tapasztalata, kissé bizonytalan volt, ide-oda rángatta a kormányt próbálván megőrízni egyensúlyát, s pontosan akkor esett el, mikor lámpa zöldre váltott.

– Öregem, mit csinálsz?! – ordított ki valaki patetikusan az egyik autóból. – Menj fel a járdára, ha nem tudsz közlekedni te barom!

Arca égett a szégyentől, kerékpárját lehajtott fejjel tolta fel a járdára, és hazaindult.

Másnap nem mert újra kockáztatni, így autóval tartott a munkahelyére. Mikor megállt a tilos lámpánál, észrevette, hogy egy kerékpáros igyekszik előrefurakodni. Megindult a sor, a kerékpáros ügyesen előrehajtott, és az út szélén haladt sebesen.

Maga sem tudta miért, elméjét hirtelen elborította az indulat, nagy lendületett vett, s egy jól irányzott kormányrántással leszorította a kerékpárost az útról. A visszapillantótükörből még éppen látta, ahogyan az merész ívet leírva a földre bucskázik.

– A járdán a helyed, te barom! – gondolta magában, s egy gázfröccsöt adva elégedetten elhajtott.

Az ajtó kinyílt, és a három páva egymás után, szépen sorban, büszkén és délcegen, szinte a levegőben úszva belibbent az ügyvéd úr irodájába, mindössze laminált padló reccsent és visított fel fájdalmasan testsúlyuk alatt. Az ügyvéd úr gyomra önkéntelenül is görcsbe rándult: jól ismerte már látogatóit.

– Ki a megboldogult? – kérdezte előkelően a legidősebb páva. – Remélem, nem megint valami haszontalan, szegény ördög, mint a múltkor! – hangjában szemrehányás vibrált.

– Anyai nagybátyjának a Chilébe kivándorolt harmadunokatestvére halálozott el asszonyom. Hétmillió forintot hagyott Önökre – szólt alázatosan az ügyvéd, és szégyenében a padlót bámulta.

– Hétmillió! – ismételte hitetlenkedve. – Istenem, hétmillió? A kurva életbe is, mindössze hétmillió rohadt forint? Miből adjak enni a gyermekeimnek, mondja? – Hisztérikus zokogásban tört ki, patakokban folytak arcán a könnyek, majd az asztalra borult, s tehetetlenségében ökleivel dörömbölt rajta.

A két páva sápadtan, kétségbeesetten állt mögötte.

– Ahogyan a Szentírás is mondja, az utolsó időkben lesznek az emberek magukat szeretők és pénzimádók – fújtatott nagyot. – Ránk bezzeg soha senki sem gondol, mindenki csak magával törődik! Hagynak minket éhen pusztulni, mint valami kutyát! Rohadékok mind egytől-egyig, dögöljenek meg! – üvöltötte.

– Asszonyom, kérem, nyugodjon meg! – próbálta csillapítani az ügyvéd. Még jó erőben van Ön is és a lányai is. Biztosan találnak maguknak megfelelő állást, ha anyagi gondjaik támadnak.

– Dolgozni? – hördült fel. – Hogy dolgozzak, mint valami paraszt? Dolgozzanak csak azok! – mondta, már csak magától a gondolattól is undorodva. – Örökölni, kétségek között vergődve várni, hogy az ember nyakába szakadjon néhány millió forint egy távoli rokontól, amelyből aztán eléldegélhet egy ideig, nos ügyvéd úr, ez az élet. Még hogy dolgozni!

A két páva gúnyosan mosolygott mögötte.

Lassan felállt az asztaltól:

– Utalja át ezen a héten a hétmilliót. Ne késlekedjen úgy, mint a múltkor, maga szerencsétlen!

Megfordult, és a két páva kíséretében lassan, előkelően kivonult a szobából. Hamarosan már csak messziről hallatszott a keserves kórus szólama:

– Hétmillió... Istenem! Mindössze hétmillió kurva forint...