Hazafelé tartottam a metrón.
A hátam mögül időnként fülsértő, vakkantásszerű kacaj csendült fel. Kutya vagy ember lehet – gondoltam magamban. Próbáltam a könyvemre figyelni, de nem sikerült: az artikulálatlan hang meg-megismétlődött. Kutya vagy ember? – kérdeztem magamtól, és hátrafordultam a hang irányába tekintve.
Nem kaptam választ.
– A kurva életbe! – ordított fel rémülten Dezső, majd értetlenül bámult az előtte magasodó, közel három méter magas betonkockára, melynek néhány pillanattal ezelőtt, újságjába mélyedten, gyanútlanul nekiütközött.
Elviselhetetlen kánikula volt ekkor már több napja. A testet lassan felemészti a forróság, az igazi pihenés hiánya, a fej hasogatva, monoton szaggat, a város komor paneltömbjei pedig kíméletlenül, megsokszorozva ontják magukból a meleget. Sokan ilyenkor legszívesebben cél nélkül nekirontanának a világnak, az ismeretlennek, el a messzeségbe, dühöngve, marcangolva, pusztítva, ordítva, őrjöngve, üvöltve, kikiabálva magukból a hétköznapok tehetetlenségét, fájdalmait és reményvesztettségét, melyet csak még elviselhetetlenebbé tesz a szűnni nem akaró hőség. Ám néhány tragikus esetet leszámítva mégsem cselekszenek így: önkontrolljuk a pályán tartja őket, s ennek köszönhetően nem szűnik meg a világ nyomorult, mocskos mókuskerekének fékevesztett, céltalan körforgása.
Egy néhány fős teológuscsoport kirándulást szervezett a Börzsönybe. Induláskor a vezetőjük mosolyogva jegyezte meg:
– Van ám nálam egy ógörög-magyar szótár, hogy az esetleges vitás kérdéseket könnyebben lezárhassuk.
Alig fél óra múlva, talán a megerőltető hegymászás okozta fáradtság miatt is, ketten csúnyán összekaptak a János Evangéliumának kezdeti versein. Vezetőjük odalépett, és elővette a szótárt. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt.
– Ne aggódjatok, megmondtam, hogy van nálam egy ógörög-magyar szótár a vitás kérdések könnyebb lezárására – szólalt meg mosolyogva a vezető.
A két kötekedőt hirtelen mozdulattal tarkóncsapta a vaskos kötettel, majd nyugodt döcögéssel továbbindult.
Gyönyörű nyári nap volt.
János és barátnője, aki valószínűleg elmebeli képességeire való tekintettel a Csöcsi becenevet viselte, elkészítették a közös képet a naplementében, majd visszaindultak az autóhoz, és beültek. János hosszas töprengés után megszólalt:
– Fontos döntést hoztam meg az elmúlt napokban. Szeretnék végre kilépni az apám árnyékából. Nagyon sok mindent kaptam tőle, de ezentúl önállóan akarom előteremteni a pénzt, amiből meg fogunk élni, és gondoskodhatok rólad.
– Ó, János, olyan boldoggá teszel! – visított fel elragadtatással Csöcsi, és a barátjához bújt.
Néhány hét elteltével János és barátnője újra az autóban ültek. János hosszas töprengés után megszólalt:
– Nehéz döntést hoztam meg az elmúlt napokban. Be kellett látnom, hogy sajnos nem boldogulok önállóan. Újra belépek apám vállalkozásba, remélem, nem csalódtál bennem.
– Ó, János, olyan boldoggá teszel! – visított fel elragadtatással Csöcsi, és a barátjához bújt.
Kiszálltak, elkészítették a közös képet a naplementében, majd visszaindultak az autóhoz. János belenézett barátnője kifejezéstelen, üres tekintetébe.
Nem volt boldog.
Kényelmesen hátradőlt az ágyon, és ellazult. Így feküdt néhány percig, szemeit lehunyva, mikor a pszichológus feltette neki a következő kérdést:
– S mondja, kedves Krisztina, milyen gondolatok foglalkoztatják mostanában?
– Tudja, nagyon nehéznek, sőt, néha egyenesen értelmetlennek találom az életet: állandó, örökös körforgás, a harc a fennmaradásért, mely hosszú távon felőrli az embert.
A pszichológus megértően tekintett rá.
– Nagyon érdekes, amit mond, kérem folytassa!
– Gyakran álmodozom. Álmodok arról, hogy könnyű az élet. Álmodok arról, hogy magzatpózban egy átlátszó, óvó, védő burokban keringek lassan a Föld körül, letekintek a kékségre, az emberiségre, s magamba szívom a léthez szükséges energiát a világegyetemből. Tudja, csak keringek, keringek, keringek, letekintek, és az energiát…
Elaludt.
A pszichiátrián tért ismét magához.