Hancsák Dezső, élt 55 évet, elhunyt 2003-ban, tizenkét, a föld alatt töltött viszonylag eseménytelen év után ismeretlen okból feltámadt.
A koporsóban fekve először álmoskásan nyitogatta szemeit, érdeklődve figyelte a korhadt, barna deszkákat, majd a szűk lehetőségekhez mérten lassan kinyujtóztatta az évek során kissé elgémberedett tagjait. A dohos levegő nehéz, fullasztó, földillatú nyomására nekilátott kiásni magát. Először apró darabokat tépett ki a koporsó deszkáiból, majd azokon áttörve, két kezével a földet kaparva, kitartó, szorgos munkával egyre feljebb és feljebb kapaszkodott.
Hamarosan beleütközött a síremléket fedő gránitlapba. Minden erejét megfeszítve óvatosan arrébbemelte, s kikászálódott. Sötét volt: bár nem sokat láthatott az őt körülvevő világból, mégis, karjait széttárva, örömmel szívta mélyen magába a virágzó akácfák friss illatát.
Imbolygó, borgőzös fénycsóva közeledett: egy zseblámpa s az azt tartó éjjeliőr.
– Maga mit csinál itt? – förmedt rá Dezsőre. – A szabályzat szerint éjjel tíz óra után tilos a temető területén idegeneknek tartózkodni!
– Képzelje, tizenkét, föld alatt töltött év után feltámadtam! – mentegetőzött az egykori megboldogult.
– A szabály az szabály uram, feküdjön csak szépen vissza a sírba, és legyen szíves támadjon fel máskor – ordított az őr magából kikelve. Nem szívlelte a lázadást, sem azt, hogy bárki is a tekintélyébe gázoljon.
– Úgy látom, nincs mit tenni – vonta meg a vállát szomorúan Dezső.
Lassan visszafeküdt a sírba, magára zárta a koporsó fedelét. Hallotta, amint az őr buzgón lapátolja rá a földet, sűrűn kopogtak a rögök a korhadt deszkákon.
– A szabály az szabály – sóhajtott fel még utoljára bánatosan, s tehetetlenségében ismét átadta magát az enyészetnek.
