Hajnali két óra volt. Szinte nesztelenül kikelt az ágyból, majd a borongós félhomályban megkereste hátizsákját. Ránézett alvó feleségére, mélyet sóhajtott, odahajolt hozzá, és óvatosan homlokon csókolta. Búcsúlevelét a konyhaasztalra helyezte, kilépett az ajtón, arcáról letörölte a könnyeket, s útnak indult a sötétben.
Csendesen szitált az eső, nehéz léptei cuppogva surrogtak a nedves járdán.
Nem volt könnyű a döntés, de meg kellett hoznia, régóta vívódott már önmagával. Férfi volt, valami állandóan űzte, hajtotta az ismeretlen felfedezése felé. Belső késztetését eddig jobbára csak megsejtette néha – amikor pillanatokig engedett az élet mókuskerekének, a mindennapos, szürke rutinnak roppant szorítása –, de még sohasem mart bele ilyen erősen és mélyen, mint az elmúlt napok során. Nekimenni, nekivágni a világnak mindössze egy szál hátizsákkal, bolyongani az ismeretlenben, megismerni valami újat, alkotni, küzdeni az elemi erőkkel, szembenézni a veszélyekkel, elindulni egy úton különösebb cél nélkül, mindenben a legnagyobb forgatókönyvíróra bízva magát… Igen, valahol mélyen erre vágyott.
Nehéz szívvel hagyta ott feleségét. Szerette, de nem vihette magával, ezen a úton csak ő és a kiszámíthatatlan természet küzd majd meg egymással. Elődjeire gondolt: a nagy felfedezőkre, akik asszonyaikat hátrahagyva törékeny bárkáikon indultak neki a végtelen, háborgó óceánnak, a feltalálókra, akik erőt és fáradságot nem kímélve fedeztek fel új dolgokat, a kutató kalandorokra, akik bozótvágó késeikkel vágták át magukat a dzsungelen, és a légionistákra, akik az életnek fittyet hányva, fütyörészve meneteltek keresztül a végtelen sivatagon, gyakran mindössze fél vízadaggal.
Nagyot sóhajtott, mikor távolról meglátta hosszú útjának kezdeti állomását, a Nyugati Pályaudvart. Úgy döntött, felszáll az elsőként induló vonatra, menjen az bármerre is, s irány az ismeretlen!
A pályaudvart zárva találta.
Éhes volt.
Lassú, kimért mozdulatokkal megfordult, arcáról letörölte a könnyeket, s hazaindult a sötét, komor, borongós esőben.
