Érdeklődve tekintett szét a sárguló, őszi tájon, majd kacagva kiköpött az ablakon. Feltámadt a szél, mire néhány apró levél lassan lengve hullt a földre és sodródott odébb. Megborzongott: átsuhant rajta az elmúlás gondolata.
– Ha a Halál egy nap úgy döntene, hogy az életét megunva felköti magát, vajon ki jön el az ő lelkéért? – tette fel magának a paradox kérdést. – Vagy a kötélen való hatástalan és haláltalan függést előbb-utóbb megunva maga száll le önmagáért? De hiszen akkor már nem lehet holt, csakis élő!
Ezen hosszan elmerengett, szembogara ide-oda járt nyugtalanul, borzas üstökét bőszen túrta-vakargatta nehéz tépelődésében. Még egy cigarettára is rágyújtott.
Végül csak elrendezhette magában a kérdést, mert ismét kiköpött az ablakon egy jóízűt. Addig-addig próbálkozott a művelettel, míg az ablak alatt található esővízgyűjtő hordóba kétszer is bele nem talált. Pontosan a közepébe! Amikor ez végre sikerült neki, harsányan, szinte önkívületben visongva felkacagott.
Lassan telik az idő a pszichiátrián, el kell ütni valahogy.
Végül csak rászánta magát, lehajolt a szerszámaihoz és felsóhajtott. Hiába festette már át eddig szinte az egész folyosót az osztályon, ma még azt a kimaradt falat is alaposan át kellene glettelnie. Istenem, rengeteg a munka! Egészen beleőrül az ember...
