Nagy vendégség volt Kovácséknál elsőszülött fiúk, Dániel harmadik születésnapja alkalmából. Átjött minden szomszéd, és kivételesen még a Mamát is elhozták autón egy messzi kis csöndes faluból.
A vacsora után a gyermekek szétszéledtek önfeledten hancúrozva a lakásban, míg a Mama a kanapén ülve meghatottan figyelte a kis Dánielt.
– Milyen csinos! – dünnyögte maga elé. – Meg kell hagyni, a gyönyörű kék szeme és a szemöldöke az tiszta anyja – állapította meg elégedetten. – A járása, a tartása inkább az apjáé. Ahogyan a lábait elnézem, azokat a huszár dédnagyapjától örökölte. De a haja, az a szép szőke haja, az az enyém – mosolygott magában.
Erre egészen elérzékenyült, s szemeit törölgetve könnyezni kezdett. A lánya odaült mellé, s aggódva kérdezte, nincs-e valami baj. De a Mama csak felsóhajtva Dánielre mutatott:
– Csak a kisunokámat néztem, hogy felcseperedett. Olyan gyorsan nőnek ezek a fiatalok!
– Tényleg gyorsan nőnek – állapította meg egyetértően a lánya – De az a szomszéd Bakóék gyermeke. Dániel a másik sarokban játszik.
