Hétfő reggel volt. A zeneszerző felébredt, kinyitotta szemeit, de nem volt még hangulata felkelni az ágyból, s kilépni a október friss, csípős, hajnali derengésébe. Élvezettel bújt hát be ismét paplanja alá, s melankolikusan hallgatta az eső szemerkélését.
Néhány perc múlva éles, parancsoló kiáltás hangzik fel valahonnan: anya és leánya veszekednek. Más a feleségével üvölt, a gyermekek sivítanak. Ajtócsapkodás hallatszik, mire özvegy Orbánné válaszul az öklével kezdi döngeti a falat. Egy idősebb úr, megelégelve a lármát, az erkélyen kér csendet lakótársaitól: ordítva, természetesen.
Mint egy óriási játszótér, tele zsibongó, pajkos gyermekekkel, olyan most a panelrengeteg.
A zeneszerző morogva húzta összébb magát. Zajok abszurd kompozícióját hallgathatta az oly kívánatos csend helyett. Kompozíció... Kompozíció! Kiugrott az ágyból, magára kapkodta ruháit, és elsietett a városba.
Ismét reggel volt. A zeneszerző felébredt. Kinyitotta szemeit. Kiállt az erkélyre. Bekapcsolta a felvevőgépet. Várt.
Néhány perc múlva éles, parancsoló kiáltás hangzik fel valahonnan: anya és leánya veszekednek. Hangjuk, mint két dallamos, trillázó fuvola. Más a feleségével üvölt: alt és bariton felelgetnek, néha egy-egy pofoncsattanással fűszerezve a drámai szólamot. A gyermekek sivítanak: mint megannyi, aláfestő hegedűszó. Ajtócsapkodás hallatszik valahonnan: magukra találtak a ritmushangszerek, különösen özvegy Orbánné, aki ökleivel döngeti a falat. S itt a tetőfokon az öreg Petrow, egykori katonatiszt, végre megelégeli a hangzavart. Kiáll az erkélyre, s az éterbe mélyen zengő, lírai basszus szólam hatol: „Legyen már csend végre, a kurva életbe, pihenni szeretne az ember!“.
Erre, mintegy karmesteri intésre, azonnal elnémul a környék, csak az eső szitálása hallatszik.
A „Pipacs utca lakói“ című zeneművet az egekbe magasztalták a kritikusok. Külön kiemelték özvegy Orbánné játékának mély átélését, aki a sikeren felbuzdulva később saját szólólemezzel bűvölte el a műértő közönséget.
