Még meg sem állt teljesen a püspökladányi vasútállomásra begördülő pesti gyors, máris ugrottam le a peronra, és rohantam, hogy elérjem a biharkeresztesi csatlakozást. A vonatom szokása szerint késett, jó sokat, a csatlakozás pedig bár általában megvár, de néha mégsem: az állomásfőnök hangulatingadozásai kellemes bizonytalanságban tartják az embert. Túl unalmas lenne a menetrend pontos betartása, a kiszámítható élet.
A peronon egy szimpatikus, a klasszikus sárga törölgetőrongyból hevenyészett zászlócskát kezében tartó vasutast vettem észre. Odaléptem hát, és lihegve megkérdeztem tőle:
– Jó napot kívánok Uram! Melyik vonat indul Biharkeresztesre?
– Mija, mitakar, he? – értetlenkedett.
Idegesen topogtam, a csatlakozásom bármelyik pillanatban indulhatott. Kissé hangosabban, s annál izgatottabban megismételtem hát a kérdést:
– Mongya mán meg, méik vonat megyen Kërësztësre?
– Jahaha – kacagott rám szívből – a lëssz a! Auttan e, a kettesrűl – mutogatta kedélyes mozdulatokkal.
– Köszönöm! – rikkantottam, s rohantam tovább.
Még éppen idejében léptem fel a szerelvényre, a vonat hamarosan megindult.
Elégedetten elnyúltam az ülésen. Megcsapott az ablakon beáramló, frissen szántott föld illata. Nagyot sóhajtottam.
Itthon vagyok.
