Egy csipetnyi magyar valóság...

Tükörbe nézve kit látok: aki vagyok, vagy akinek látni szeretném magam?

Életében csak akkor volt igazán őszinte a mosolya, ha zabálhatott. E tevékenysége közben ugyanis rendszerint megenyhült elfojtott dühe, elfeledkezett minden gondjáról, bosszúságáról, sőt, az éppen aktuális diétájáról is.

Ám most munkanap volt, kora délelőtt, s a határidőig mindössze néhány óra... Mélyet sóhajtva kettőt cseppentett az édesítőszerből a kávéjába, majd hosszas gondolkodás után még egyet, bár csodálkozott, hogyan ragadtathatta erre magát. Nagyot kortyolt a barna italból, és bánatosan felsóhajtott.

Nem bírta tovább.

Berohant a konyhába, szinte kitépte a hűtőajtót, majd meg sem várva, míg teljesen átmelegszik az étel, egyből nekilátott.

Arca azonnal kisimult, békéssé vált, akár egy csendesen szundító csecsemőé. Tekintetében felgyúltak az öröm fényei. Lágy vonásait rekedtes, kéjesen röfögő csámcsogása tette teljessé.

Boldogan intett a helységbe belépő kollégájának, még hellyel is megkínálta. Habzsolt, dőzsölt, kacagott!

Most volt igazán elemében.

Zabált.

Az orvosi széken ülök, a gép komótosan, berregve fúj, a mandzsetta megfeszül.

Régóta megfigyeltem, hogy a felfújás időtartamából – még mielőtt a gép a mérési folyamat többi részét elvégezné – már következtetni lehet arra, milyen magas a vérnyomás. A felfújás akkor ér véget ugyanis, mikor a madzsetta teljesen összelapította az ereket, s a karban szinte leáll a keringés. Nos, minél magasabb a vérnyomás, annál lassabban, nehezebben megy ez természetesen, hiszen a szervezet, a szív mindent beleadva, derekasan dolgozik, hogy lerázza a ráaggatott kötelékeket.

Mintha most is lassabban akarna befejeződni...

Miután az erek teljesen összelapultak, a mandzsetta lassan sziszegve engedni kezd. A nyomás kissé enyhül, de mielőtt észbe kaphatnék, a gép már újra fúj, és lilára szorítja a kart. Hiába, elég ehhez egy hirtelen mozdulat, egy kis stressz, vagy egy kósza extraszisztolé.

Pedig a doktornő még rám is szólt, hogy nyugodjak meg. Nem tehettem hát mást, azonnal megnyugodtam. Ilyen könnyen megy ez.

Érdekes ez a mandzsettaleengedési folyamat. A teljesen összeszorított karba elkezd visszatérni az élet. A szív rendületlenül pumpál, a külső nyomás pedig folyamatosan csökken: először pattogva süvít, majd surrog, végül némán kering a vér az erekben. Ez jár a fejemben, majd eszembe jut, hogy a nyugodt légzés is elősegíti az alacsony vérnyomást. Az egyetlen gond, hogy erről a mandzsetta felfújása alatt elfeledkeztem, s inkább visszafojtottam a lélegzetemet. Még jó, hogy időben vagyok: szaporán lélegezve próbálom behozni a lemaradást.

Vége!

A doktornő rámnéz, majd a készülékre, majd ismét rám. Csalódottan csóválja a fejét. Újra mérünk. Harmadjára.

Nem aggódjak – biztat –, csak nyugodjak már meg végre. Nem érti a százhuszas pulzust sem, hiszen még a fehér köpenyét is levette a kedvemért – hangsúlyozza ki –, hogy véletlenül se gondoljak arra, hogy jó értékeket kell produkálnom. Nem, dőljek csak hátra, csukjam be a szemem, lazuljak el, számoljak visszafelé, és ami a legfontosabb, ne gondoljak a vérnyomásmérésre.

Rendben, nem gondolok.

Az orvosi széken ülök, a gép komótosan, berregve fúj, a mandzsetta megfeszül...

A gravitációs hullámok nagy port kavart tudományos igazolása után újabb, azonnali kutatást igénylő rejtély borzolja a tudóstársadalom idegszálait. Több ezer – gyakran közvetlenül egymás mellett élő – panellakó egybehangzó állítása szerint ugyanis a zaj minden egyes érintett lakásába csak befelé terjed, kifelé sohasem.

Két éltes nyugdíjas bölcs járta állandóan Budapestet szaggatott nyugtalansággal, az akciós újkrumpli iránti szüntelen vágytól űzve-hajtatva, mintha már csak életükben is erre a sorsa kárhoztattak volna.

Útjaik alatt hosszú életük során felhalmozott életbölcsességüket mindutalan meg-megosztották a társadalommal, különösen a rendre-nevelésre igencsak rászoruló, elszemtelenedett fiatalsággal. Eddig még sohasem akadt útjukba olyan személy, akinek ne tudtak volna egy-egy bölcs tanáccsal, frappáns megjegyzéssel szolgálni.

Egy nap mindketten az újkrumplival valószínűtlenül óriásira megtömött kerekesszatyrukat vonszolták maguk után, mikor váratlanul összetalálkoztak egy útszűkületben, hirtelen megtorpanva, egymást gyanakvóan méregetve. A rövid, keskeny szakaszon egyszerre csak egyikőjük tudott volna átjutni.

– Okos enged, szamár szenved! – rikácsolt az egyik.

– Okos enged, szamár szenved! – kontrázott a másik, és fenyegetően megemelintette szatyrát.^*

Sokáig ott álltak még az útszűkület két oldalán.

^* Rövidített, a nyugdíjasokat érintő sztereotip gondolatoktól mentes, politikailag korrekt novellaváltozat.