Életében csak akkor volt igazán őszinte a mosolya, ha zabálhatott. E tevékenysége közben ugyanis rendszerint megenyhült elfojtott dühe, elfeledkezett minden gondjáról, bosszúságáról, sőt, az éppen aktuális diétájáról is.
Ám most munkanap volt, kora délelőtt, s a határidőig mindössze néhány óra... Mélyet sóhajtva kettőt cseppentett az édesítőszerből a kávéjába, majd hosszas gondolkodás után még egyet, bár csodálkozott, hogyan ragadtathatta erre magát. Nagyot kortyolt a barna italból, és bánatosan felsóhajtott.
Nem bírta tovább.
Berohant a konyhába, szinte kitépte a hűtőajtót, majd meg sem várva, míg teljesen átmelegszik az étel, egyből nekilátott.
Arca azonnal kisimult, békéssé vált, akár egy csendesen szundító csecsemőé. Tekintetében felgyúltak az öröm fényei. Lágy vonásait rekedtes, kéjesen röfögő csámcsogása tette teljessé.
Boldogan intett a helységbe belépő kollégájának, még hellyel is megkínálta. Habzsolt, dőzsölt, kacagott!
Most volt igazán elemében.
Zabált.
