Egy csipetnyi magyar valóság...

Belép a pékségbe, s finoman beleszimatol a terjengő illatfelhőbe. Türelmesen várakozik, alig egy perc múlva már sorra is kerül.

– Jó reggelt, mit parancsol? – kérdezi kedvesen mosolyogva a pénztárosnő.
– Túrós batyu – szólal meg lassan. Suta mozdulattal a termékre mutat, majd merengőn, álmodozón várakozva tekint el a messzeségbe.

A péksüteményt hamarosan meg is kapja. A zsebébe gyűri, hogy csak úgy zörög a fehér papírzacskó. A pénzt a pultra helyezi, halkan felmorran, majd megfordul és kilép az ajtón.

Hiába, sohasem volt szószátyár ember.

A XXI. század hajnalán – valószínűleg a technológiai fejlődésnek köszönhetően – kialakult primitív létforma, az ún. fotelforradalmárok közeli rokona.

Anatómiai felépítésére leginkább az óriási száj jellemző, emellett jelentéktelen, elcsökevényesedett karokkal és lábakkal rendelkezik. A ~ mozgásra igen nehézkesen késztethető, emiatt egyes egyedei páratlan mennyiségű testzsír felhalmozására képesek. Élete nagy részét hevenyészett vackában tölti, bár az éhség, az élelemszerzés kényszere időnként odújának elhagyására ösztökéli.

Kutatások kimutatták, hogy a ~-k agya páratlan képességgel rendelkezik a komplex világ egyszerűsítésére: az igen-nem, barát-ellenség, fekete-fehér asszociációk mellett döntései meghozatalához más információra nincs szüksége.

A ~ társas-szociális kapcsolatait jobbára virtuálisan építi és éli meg. Különösen kedvelt tevékenysége az egy-egy félinformációról hirtelenjében kialakult, trágárságokkal megfűszerezett, sommás véleményének másokkal történő megosztása. Fajtársai közül általában csak azokat tűri meg hosszabb ideig maga körül, akikkel teljes mértékben egyezik véleménye, ám mivel a ~ a legapróbb részletekben is képes hőbörögnivalót felfedezni, így a ~-k tartós csoportosulásai, kapcsolatai nem kifejezetten jellemzőek, jobbára rövidéletű falkákba tömörülnek egy közös hőbörgés erejéig. Hasonló céllal esetenként a szintén rokon acsargókkal is társulnak.

A hőbörgés élménye ideiglenes megnyugvást, elégedettséget, sőt, katarzisszerű élményt okoz a ~-nek, innen származik e faj elnevezése is. Megfigyelték, hogy egyeseknél droghoz és más narkotikumokhoz hasonló elvonási tünetegyüttest produkál a hőbörgési lehetőség megvonása, olyannyira, hogy néhány egyed már pusztult is el hasonló okokból, bár ezt a szélsőséges jelenséget hivatalos tudományos kutatások sohasem erősítették meg.

– Az Eötvös tér következik! – recsegte a kettes villamos vezetője.

A jármű lassított, s megállt. Az emberek le- majd felszálltak, kivéve a hátsó ajtót, ahol egy türelmetlen középkorú úr felborította a rendet: itt fel- majd leszállás követte egymást. Ám szép, verőfényes júniusi nap pillanatok alatt feledtette ezt a kis kényelmetlenséget, így minden gond nélkül megtörtént az utascsere. A csengő megszólalt, az ajtók záródtak, a jármű pedig hamarosan megindult.

A kettes vonal nyújtja európa legcsodálatosabb panorámáját. A villamosvezető nagyot sóhajtott: jóleső, szinte gyermeki érzés áradt szét benne, amikor végigtekintett a budai oldalon. Most érték el a Lánchidat: balra a csillogó Duna, s a kőoroszlánok, míg jobbra ott van a Széchenyi István tér, kissé távolabb pedig a Magyar Tudományos Akadémia áll.

– Milyen nagyszerű építmény... – merengett magában. A kötött pálya miatt eddig csak három oldalát figyelhette meg az épületnek, a negyediket még sohasem látta. – Milyen lehet vajon a belső oldal? – gondolta álmodozva.

Ismét magával ragadta valami jóleső, szinte gyermeki kíváncsiság. Gondolt egyet, s a járművel lekanyarodott a sínekről. A villamos szinte némán szelte a levegőt. Lassan, óvatosan manőverezve megkerülte az épületet.

– Nahát, – kiáltott fel önkéntelenül – az épületnek ez az oldala szinte pontosan olyan, mint a többi!

Ezen elgondolkodott. Továbbhaladt. Most eszébe jutott a Parlament:

– Azt hátulról kerüli meg a villamossín... Gyerünk hát ezúttal elölről! – mosolyogott.

Miután kibámészkodta magát, fagylaltra vágyott. Hallott egy kiváló cukrászdáról a budai oldalon, így a Duna felé kanyarodott, egyenesen a napfényben csillogó víz felé tartva. Felkacagott, amint lábát a réseken beáramló víz megcsiklandozta. Csak haladt egyenesen előre, szinte meg sem hallva az utasok rémült sikoltozását. A víz már a nyakáig ért, hamarosan az arcát is elérte.

Valaki leöntötte egy üveg ásványvízzel. A mentő már úton volt, de az utasoknak addig is sikerült magához téríteniük őt a kisebb szívrohamból. Bágyadtan feküdt a földön. Vágyódva nézett a Budai partra: megnyalta ajkait, mikor eszébe jutott egy nagy gombóc csokoládéfagylalt. Sóhajtva hagyta maga mögött élete legszebb tizenöt percét, mikor a mentőautóba helyezték, s szirénázva elhajtottak vele.

Akkor kezdődött az egész, mikor Schwichek Béláné végigsimított a frissen festett hintaállványon...

Pedig kezdetben mindössze néhány kismama várakozott türelmetlen csemetéjével arra, hogy a Polgármester Úr befejezze egyre hosszabbra nyúló, unalmas monológját, s végre birtokba vehessék a felújított játszóteret. A nebulók vágyódva bámultak a frissen festett eszközökre, melyek csak úgy ragyogtak a napsütésben. Ekkor érkezett meg Schwichek Béláné. Ő, bár pontosan nem tudta miről van szó, csatlakozott a tömeghez, hogy ezzel is elüsse az időt: minden nap egyformán unalmas volt számára, üdítően hatott rá ez a kis változatosság.

A beszéd véget ért, a szalagot átvágták. Kattogtak a fényképezőgépek, a gyermekek pedig boldogan visítva rohantak a játékok felé. Egy hinta üresen maradt.

Schwichek Béláné óvatosan letámasztotta kerekesszatyrát. Közelebb lépdelt a hintához, majd egy szakértő mozdulattal meg is nyomkodta az ülőkét, mintha csak egy zsömle frissességét szeretné megállapítani. Hiába no, nemrég érkezett a nagybevásárlásból, igen nehéz ezt a rutinszerű mozdulatot hanyagolni. Végigsimított a frissen festett hintaállványon. Megborzongott... Eszébe jutott gyermekkora. Maga sem tudta hogyan és miért, a következő pillanatban már a hintában ült, egyre magasabban szelte a levegőt, s néha jólesően felrikoltott.

Többen döbbenten figyelték, s a lakótelepen futótűzként terjedt a hír: Schwichek Béláné hintázik.

Barátnői néhány perc múlva meg is jelentek, s próbáltak a lelkére beszélni, hogy amit most tesz, az nem méltó egy tisztességben megőszült, idős nyugdíjashoz. Schwichek Béláné azonban nem hallgatott rájuk, csak rikoltozva szállt egyre magasabban. Megpróbálták kirángatni a hintából, de végül őket is magával ragadta az ellenállhatatlan gyermekség. Hamarosan mindenütt idős hölgyek-urak nyüzsögtek, önfeledten kacagva, ricsajozva, a játszótérről kiszorított gyermekek bömbölő kórusától kísérve.

– Hé, engedjenek már másokat is oda! – kiáltott dühösen egy kismama. Odarohant a mászókához, amelyről először is lerángatott egy ősz urat, majd maga mászott fel a tetejére, és integetett boldogan.

A gyermekek az egyik szatyor mélyén felfedeztek néhány tábla csokoládét. Ezeket megosztották egymás közt, s elégedetten majszolgattak. Egy idő után mindenütt csokoládéfoltosak lettek: a szájuk, az arcuk, még az ingecskéjük is. De ez most senkit sem zavart: mindenki kacagott, mindenki nevetett. Mindenki egy kis gyermekségre vágyik.

Nem tudom, mi van ma velem. Itt a hétvége, s én ahelyett, hogy kint volnék a szabadban, a friss levegőn, és élvezném a napsütést, inkább idegesen járkálok fel s alá a lakásban: valami nyugtalanít.

A feleségem frissen főzött kávéval kínál, jól esik a figyelmessége. Kezemben a csészével átsétálok a nappaliba, a fotelba huppanok, s behunyom szemeim. Lassan kortyolva próbálom élvezni az ízeket, ám gondolataim nem hagynak nyugodni: valami nincs rendjén, valami gyötör, valami hiányzik.

Bár tudnám, mi…

Lassan tizenegy óra lesz, s én még mindig ott ülök a fotelban, zaklatottan, nyugtalanul.

Ekkor óriási robaj rázza meg a lakást. Szemeim azonnal felnyílnak, a kávéscsészém megremeg. A nappali néhány pillanat múlva már sorozatos csattanások visszhangjától zajos.

Hirtelen valami jóleső nyugalom árad szét bennem, s elmosolyodok: a világ rendje helyreállt, ismét rántott hús lesz a vasárnapi ebéd Szabóéknál.

A fotelben ülök, fejemet hátrahajtom. Szemeimet behunyva élvezem a klopfoló ritmusos csapásait, s vele együtt halkan dúdolom: rán-tott-hús, rán-tott-hús!