Két éltes nyugdíjas bölcs járta állandóan Budapestet szaggatott nyugtalansággal, az akciós újkrumpli iránti szüntelen vágytól űzve-hajtatva, mintha már csak életükben is erre a sorsa kárhoztattak volna.
Útjaik alatt hosszú életük során felhalmozott életbölcsességüket mindutalan meg-megosztották a társadalommal, különösen a rendre-nevelésre igencsak rászoruló, elszemtelenedett fiatalsággal. Eddig még sohasem akadt útjukba olyan személy, akinek ne tudtak volna egy-egy bölcs tanáccsal, frappáns megjegyzéssel szolgálni.
Egy nap mindketten az újkrumplival valószínűtlenül óriásira megtömött kerekesszatyrukat vonszolták maguk után, mikor váratlanul összetalálkoztak egy útszűkületben, hirtelen megtorpanva, egymást gyanakvóan méregetve. A rövid, keskeny szakaszon egyszerre csak egyikőjük tudott volna átjutni.
– Okos enged, szamár szenved! – rikácsolt az egyik.
– Okos enged, szamár szenved! – kontrázott a másik, és fenyegetően megemelintette szatyrát.*
Sokáig ott álltak még az útszűkület két oldalán.
* Rövidített, a nyugdíjasokat érintő sztereotip gondolatoktól mentes, politikailag korrekt novellaváltozat.
