Nem tudom, mi van ma velem. Itt a hétvége, s én ahelyett, hogy kint volnék a szabadban, a friss levegőn, és élvezném a napsütést, inkább idegesen járkálok fel s alá a lakásban: valami nyugtalanít.
A feleségem frissen főzött kávéval kínál, jól esik a figyelmessége. Kezemben a csészével átsétálok a nappaliba, a fotelba huppanok, s behunyom szemeim. Lassan kortyolva próbálom élvezni az ízeket, ám gondolataim nem hagynak nyugodni: valami nincs rendjén, valami gyötör, valami hiányzik.
Bár tudnám, mi…
Lassan tizenegy óra lesz, s én még mindig ott ülök a fotelban, zaklatottan, nyugtalanul.
Ekkor óriási robaj rázza meg a lakást. Szemeim azonnal felnyílnak, a kávéscsészém megremeg. A nappali néhány pillanat múlva már sorozatos csattanások visszhangjától zajos.
Hirtelen valami jóleső nyugalom árad szét bennem, s elmosolyodok: a világ rendje helyreállt, ismét rántott hús lesz a vasárnapi ebéd Szabóéknál.
A fotelben ülök, fejemet hátrahajtom. Szemeimet behunyva élvezem a klopfoló ritmusos csapásait, s vele együtt halkan dúdolom: rán-tott-hús, rán-tott-hús!
