Egy csipetnyi magyar valóság...

Felszálltam a villamosra, majd a tiltás ellenére nekidőltem az ajtónak, s kissé roskadt állapotban meredtem az előttem elsuhanó tájra.

Nehéz hétvégém volt. A határidőt nem lehetett kitolni, fontos ügyfélnek dolgoztunk, megfeszítetten, de végül is sikeresen célt érve. A többnapi kanapén való néhány óra alvás, s az éjszakázás nyilván nem előnyösen hatott a külső megjelenésemre: borostám időközben terebélyessé fejlődött. Valószínűleg erre gondolhatott az az idős hölgy is, aki a közelemben ülve, gyanakodva, fintorogva nézegetett. Furcsa hóbort mások méregetése, tudom, nehéz róla leszokni.

– Ezek a mai fiatalok, nem tudják mi az illem – szólalt meg váratlanul egy néptanító vehemenciájával. – Legalább a szakállát nyírná meg rendesen, ha emberek közé merészkedik! – pirongatott.
– Ne haragudjon hölgyem, egész hétvégén dolgoztam, alig tudtam aludni is, sajnos már nem volt erőm erre – mentegetőztem.
– Ez nem kifogás – felelte – az úriember mindig legyen úriember!

Hirtelen mentő ötletem támadt.

– Nézze, először szégyelltem volna bevallani, de kénytelen vagyok. Azt írta a horoszkópom, hogy a Hold és a Jupiter együttállása miatt nem hozna szerencsét, ha borotválkoznék, így egy ideig kénytelen vagyok borostát növeszteni.
– Miért nem ezzel kezdte fiatalember? Hiszen így már minden érthető! – kacsintott rám kedvesen. – Növessze csak tovább a borostáját! – szólt mosolyogva, megpaskolgatta a vállam, majd kitekintett az ablakon.

A világon található piszok mennyisége állandó. Utcáink a technológiai fejlődésnek köszönhetően lehetnek bár tisztábbak, de a mocsok mégsem tűnik el nyomtalanul; csak még mélyebben ivódik be az emberi bensőkbe.

Feleségem áldott állapota egyszerre jelent örömteli várakozást és rendkívül összetett időszakot. Nyugalom és pihenés, izgalom és készülődés, munkahelyi, majd otthoni tevékenység váltja egymást. Rendületlenül forog a mókuskerék, de a látszat ellenére nem lassul: az ember ereje fogy.

A gyermekszoba készülőben: falak lecsiszolva, glettelésük folyamatban. Kettővel végeztem, kettő maradt hátra. Nem probléma, az építőanyagot már felcipeltem a negyedik emeletre, alig várja, hogy a falra kerüljön, sima, hófehér réteget alkotva, jótékonyan elfedve a nyolcvanas évek jó-lesz-az-úgy-is attitűdjét.

Feleségem a pihenés mellett tesz-vesz ugyan itthon szorgalmasan, de a lakás néha mégis szalad: jó, hogy az anyósom rendszeresen meglátogat bennünket, és segít.

Ma is járt nálunk, míg sem én, sem a feleségem nem voltunk otthon.

Mikor hazaértem, elsőként a felmosott padló látványa érintett kellemesen. Majd észrevettem, hogy a szobánkban is összepakolt, hogy ne legyen olyan nagy a rendetlenség. A konyhában mindent alaposan elmosogatott, még a szobanövényeinket is megöntözte.

S leglettelte a két falat.

Véget ért a mise, kilépett a templom kapuján. Egészen magával ragadta a szentbeszéd: úgy érezte, hatása átjárja, szinte már-már szétfeszíti bensejét. Némi aprót keresett, és nagylelkűen, mosolyogva vetette oda az első útjába eső kéregető lábaihoz. A második egy kissé már idegesítette…

A harmadikba bele is rúgott.

Apró léptekkel haladt előre, majd óvatos, kimért mozdulatokkal, szatyrait nehézkesen cipelve végre lejutott a lépcsőn. Özvegy Orbán Béláné a Lehel téri piacról tartott a metró felé, hogy aztán a Gyöngyösi utcánál leszállva folytassa útját.

Nem szeretett utazni, különösen mikor szinte mindennap azt hallani, hogy égnek-füstölnek a szerelvények. Fel- és lejutni a lépcsőkön a túlerőltetéstől állandóan megdagadt lábaival, nyomakodni az ócska járműveken, munkások, lármás diákok és – amikor ideért a gondolatmenetben, Orbán Béláné megborzongott – nyugdíjasok társaságában tölteni az időt? Mennyivel egyszerűbb volna, ha közvetlen busz járna a Leher tér és a Babér utca között. Nem kellene többé lépcsőzni, és metróval utazni. Az egyik végállomáson ott lenne a piac, a másikon pedig az Angyalföldi Szent Mihály Plébánia és az otthona. Tökéletes! Ezt az idilli buszjáratot levélben néhány hete már fel is vetette a Főpolgármester Úrnak. Az egy kedves válaszlevélben megírta, hogy a brilliáns elképzelést bár a pillanatnyi körülmények nem teszik lehetővé, azért észben tartja majd, és amint lehetséges, feltétlenül megvalósítják.

Addig azonban sajnos nem lehet mit tenni, metrózni kell – sóhajtott nagyot Orbán Béláné, és felkászálódott a szerelvényre. Ezúttal szerencsés volt: alig lézengett valaki a járaton, még a szatyrainak is jutott egy-egy hely.

– A Dózsa György út következik! – hangzott recsegve. A szerelvény lomhán megindult, majd néhány pillanat múlva már sebesen száguldott az alagút sötétjében.

Orbán Béláné, amennyire a kemény ülés csak lehetővé tette, kényelembe helyezte magát, és álmodozva kibámult az ablakon. Ha hazaér, mindenképpen megfőzi a csibelevest, határozta el. A metró hamarosan lassított és megállt. Néhányan felszálltak.

– A Dózsa György út következik!

Orbán Béláné kissé elgondolkodott, s összevonta szemöldökét. Tekintete a szatyraira tévedt, majd megpihent a friss, rózsaszín csibehúson. Különösen szép, zsenge példányt adott ma a hentes. Meg is dicsérte érte, s az egészen belepirult.

Hátradőlt az ülésen, és keresztrejtvényt fejtett. A metró hamarosan megállt. Újságjából felpillantva megfigyelte, hogy most még többen szálltak fel, mint legutóbb, ám senki sem szállt le. Megborzongott.

– A Dózsa György út következik! – hangzott ismét.

A metró, bár jóakaratúan kerregett, de nem indult. Többen izgatottan az órájukat kezdték nézegetni, mintha csak egy fontos, üzleti találkozóra sietnének. Hisztérikus viselkedésük egészen magával ragadta Orbán Bélánét, aki felemelte botját, majd erőteljesen a metró padlójára ütött:

– Na! – mormogta maga elé bosszúsan – Na! – s türelmetlenségében újra lesújtott botjával.

A szerelvény megindult.

Igen fáradtnak érezte magát. Megviselte a sok lépcső, s kezdett hosszúra nyúlni az utazás. Nagyokat ásított, majd elszundított. Később felriadt. Rémülten állapította meg, hogy a metrószerelvény a sötétben rohan veszettül csattogva, és zsúfolásig megtelt emberekkel.

– A kutya mindenségit, hát mi történik itt?! – káromkodott Özvegy Orbán Béláné elkeseredetten. A fejéhez kapott, s amennyire csak erejéből kitelt, összeszorította úgy, hogy végül egészen belelilult.

– A Dózsa György út következik! – szólt a hangszóró recsegve. A szerelvény lomhán megindult, majd néhány pillanat múlva már sebesen száguldott az alagút sötétjében.

A novella az Aposztróf Kiadó pályázatán keresztül, a Szó-kincs 2016 címet viselő antológiában jelent meg.