Kicsoszogott a kertbe, s nekitámaszkodott a melléképület düledező vályogfalának. Lassan, merengve körültekintett az udvaron. Kissé messzebb ott állt a diófa, aminek az árnyékában annyi délutánt töltött keresztrejtvényt fejtve, limonádét szürcsölgetve, férjével kacagva-beszélgetve. Tíz éve már, hogy elhunyt – sóhajtott nagyot – Isten nyugosztalja. A tyúkok kotkodácsolva rohangáltak fel-alá az udvaron. Ó, hány tojást tojtak ezek a jószágok, milyen jó volt a frissen sült hagymás rántottát enni a teraszon. S az a távoli szilvafa is olyan finom gyümölcsöket adott! Több üstnyi mézédes lekvárt is kitermelhetett már élete során.
Ismét eszébe jutott rég elhunyt férje, aki a melléképületeken megjelenő repedéseket rendszeresen javítgatta-festegette. Gyengéden megsimogatta a meszelt vályogfalat. Felsóhajtott: meglátszott, hogy az ura jó ideje nincs már vele. Odébblépett, benyitott az egyik kis ajtón. Alaposan végignézte a helységben található szerszámokat, a satut, a fűrészbakot, a különféle kalapácsokat. A polcokon néhány befőtt állt. Mindent por lepett. Megfordult, lassan visszaaraszolt a házba. Lefeküdt az ágyra, hogy szunyókáljon egy kicsit ebben a nagy melegben, még mielőtt a boltba indulna.
Nem kelt fel többé.
Néhány nap múlva megjelentek a hangoskodó rokonok, akik kiadós veszekedések és kiabálások után végül szétosztották egymás között, amit rájuk hagyott a vénasszony. A házat is eladták.
Vevő gyorsan akadt: ő mindent lebontatott, kivágatta a szilvafát, a megmaradt lomok-eszközök a szeméttelepre kerültek. Egyedül a diófa élte túl a változások viharát.
Hamarosan új ház pompázott a megújult udvaron. A frissen beköltözött fiatal asszonyka vidáman lépett ki az ajtón. Egy pohár limonádét vitt a diófa árnyékában heverésző férjének. Leültek. Beszélgettek. Kacagtak-nevettek. Majd azon merengtek, milyen lesz itt, közösen megöregedni.
