A birkák érdekes szerzetek. Most épp csendben álldogálnak, topognak, néha odébb-odébb baktatnak, bámészkodnak, nézik egymást, nézik a világot, nézik a nagy büdös semmit.
Majd egyszer csak az egyikük kissé megéhezik, gondol egyet, és elbődül:
– Böeeeeee!
Néhány szomszédos társa erre felkapja a fejét, s válaszol neki:
– Böeeeeee!
De hiába. Egyre nyomasztóbban hatalmasodik el rajtuk az éhség, így hát csak bégetnek tovább fájdalommal, sajgón, panaszkodva:
– Böeeeeee! Böeeeeee-öeeeeee.
Van, aki egyszerűen csak kikiáltja a bánatát a világnak, s van, aki szívszaggatóan megrezegteti az e hangokat, éreztetve ezzel a csapást, melyet rámért a kegyetlen sors. Egyes birkák időnként szorosabb csoportokba verődnek, s úgy bégetnek, mások magányosan ténferegnek az éhségtől már meg-megbicsakló, gyönge lábakon.
Most mind elhallgatnak egy pillanatra, majd az egyik vezérürü ismét megszólal:
– Böeeeeee!
Erre aztán újra rázendít mind.
Most éppen két csoportra oszlanak. Az egyik tábor így kiált:
– Böeeeeee!
A másik pedig így:
– Beeeeeeö!
Gyanakodva méregetik egymást. Sokat számít az ö hang helye a panaszkodásban, jelentősége felmérhetetlen.
Néha elhalkul, néha felerősödik a bégetés. Egyesek előbégetnek, a többiek felelnek, az egyik csoport így, a másik úgy változtatja-színezi a dallamot. Mintha csak egy ókori görög kardal kórusa szólalna meg:
Minden szar itt,
Szar itt minden!
El kell menni,
El kell innen!
A bégetés tovább erősödik, már-már kibírhatatlan hangerővel szól, olyannyira, hogy a közelben heverésző kutyák is vadul csaholni kezdenek, s fel-alá futkorásznak a száraz udvaron, felverve a port.
Nyílik az ajtó. Kilép a gazda. Kis vizet tölt és némi abrakot ad a birkáknak. Az apró szemek fémes koppanásai betöltik a teret. A birkák nyomban elhallgatnak, rárontanak a friss eledelre, csak úgy marják, taszítják egymást is, hogy valahogyan a vályúhoz férjenek.
A gazda megszólal:
– No! Zabáljatok, büdösek. Aztán kuss legyen mostantól!
Néma csend a felelet. Immár csak a gabonaszemek ropogtatásának nesze hallatszik finoman.
