Öten voltak az árokparton: négyen a kapát-lapátot támasztották, míg az ötödik suta mozdulatokkal a szemetet próbálta kikotorni az eldugult átereszből. Szájukban cigaretta.
– Érted, odajön hozzám reggel, oszt aztat mondja nekem, hogy Tibikém, csak így, érted, mintha olyan jóba lennénk. Tehát odajön, oszt aztat mondja, hogy Tibikém, eldugult az áteresz, oszt jó lenne, ha kitakarítanátok. Csak így, érted. Semmi kérlek szépen Tibikém, vagy tegyítek mán meg Tibikém, lesztek oly szívesek. Semmi. Hát, gondolom magamba, ne bassza mán meg a kurva élet, hát mi vagyok én? De oszt azér' végül csak szóltam nektek, oszt látod, itt vagyunk. De most mondd meg nekem őszintén, hát hogy haladjon így előre az ember? Se nem tanítanak, se nem képeznek, érted, csak aszongyák, gyöjjünk kifelé mánazonnal, oszt kapirgálhassuk az árokpartot, meg takaríthassuk az átereszt. Meg vannak ezek őrülve mind.
– Űk meg ottan, a hivatalba, felveszik aztat jó kis zsíros fizetést, e! Osztán csak tologassák a papirokat, minket meg kűdözgetnek kifelé – szólt a másikuk, és a földre köpött. – Aszondom, elmehetnek űk a picsába. A dógozó munkásemberek meg dógozzanak itten minimálbérér'. Bezzeg, ha mi lennénk a pozícijóba, aszondom, minden jobb lenne itten. Megadnánk mindenkinek, ami jár.
– A kurva életbe mán, hogy dógozik itten az ember, oszt semmire se viszi! – dobta félre dühösen szerszámát az átereszt tisztító társuk, miután sikertelenül próbálta kihalászni a kis lyukba szorult palackokat. – Semmi nem lesz így sose, változás se, semmi se, ha nem teszünk semmit!
– Úgyis régen be akarnék mán mosni annak a mocsoknak. Még aztat mondja nekem, hogy Tibikém, eldugult az áteresz. Csak így, érted. Nem tisztelik ezek itten az embert! – kiáltotta, és veszedelmesen megsuhintotta a kapát a levegőben. – Na, megyek, most beverem azt a büdös képit neki! – szólt dühösen, és bizonytalanul imbolygó léptekkel megindult az árokpart mentén. A többiek haragos rikoltozással követték.
A harc nem tartott sokáig. A hivatal dolgozóit váratlanul érte a támadás, védekezni sem maradt idejük.
Ott álltak mind az öten, lihegve, véresen. A vezérük még jól belerúgott a földön fekvő egyik élettelen testbe:
– Na, mostan mondjad nekem bazmeg, hogy Tibikém, eldugult az áteresz.
– Ezzel megvónánk, – ütögette össze kezeit másikuk – de mostan mánmeg mi'csinájjunk?
– Hát, aztat az átereszt csak ki kéne takarítani, mer nagyon bebüdösödik a víz.
Visszaballagtak az árokpartra. Négyen a kapát-lapátot támasztották, míg az ötödik suta mozdulatokkal a szemetet próbálta kikotorni az eldugult átereszből.
Közben lement a nap, már egészen besötétedett.
Ott ültek öten, csendben az árokparton. Szájukban cigaretta.
