A nyelvész ott ült tolószékében a kórház bejárata előtt. Feje szinte teljesen lehanyatlott: alig-alig tudta már tartani magát. Sötétített szemüveget viselt: fáradt szemét bántotta a késő júniusi, erős napfény.
– Egy utolsó szál cigarettát... – szólt oda rekedtes sóhajjal a mellette álló lányának.
Az elővett egyet, óvatosan meggyújtotta, s apjának adta, aki lassú, kimért mozdulattal a szájához emelte, majd mélyet szippantott belőle.
Némán telt az idő. A cigaretta elfogyott.
A nyelvész mellkasát erős roham rázta, krákogott, köhögött.
– Egy utolsó szál cigarettát... – szólt ismét.
Lassan hamvadt a következő szál. A nyelvész már nem törődött a külvilággal, az utca zajával, a rohanó emberek soha nem szűnő ricsajával.
Szívott. Fújt. Füstölt. Némán telt az idő.
– Az utolsó szál cigarettát... – suttogta már-már alig hallható sóhajjal.
A lánya elővette, óvatosan meggyújtotta, majd finoman apja remegő ujjai közé helyezte.
Arcán folytak a könnyek.
