Hazafelé tartva úgy gondoltam, még kerülök egyet az autóval, és megnézem, hogy a törökbálinti Malomdűlőn át lehet-e vágni kerékpárral: hasznos lehet, ha így akarok munkába jönni.
Letértem hát a főútról, és rövid idő múlva egy földútra kerültem, mely egyszer csak véget ért. Az út egyik oldalán családi házak álltak, a másik oldal üresen meredt a távoli hulladékfeldolgozó irányába. A terület a városszél, a falu, a pályaudvar és az iparterület furcsa keveréke volt, de leginkább egyikhez sem hasonlított: amolyan városszéli senkiföldje.
Mivel a zsákutcából nem volt kiút, visszatértem az elágazáshoz, hogy megnézzem, hová vezet a másik dűlőút. Áthajtottam az autópálya alatt, a húszéves Audi sikerrel bírkózott meg a poros kaptatóval.
Mivel megláttam távolabb néhány embert, gondoltam, odahajtok, s megállok érdeklődni. Egy ház állt nem sokkal messzebb, az úton néhány kedélybeteg kecske és hasonló gazdáik ténferegtek. Láttukra kissé visszarettentem, de végül mégis megkérdeztem őket:
– Jó napot! Át lehet itt jutni arrafelé biciklivel?
– Arra? Át! Végig lehet itt menni, de nem túl jó az út.
– Terepjáró kell?
– Nem, autóval is lehet, de a végén nem lehet fölhajtani sehová.
– És kerékpárral?
– Azzal át lehet.
Erre megszólalt a másik ott álldogáló ember, aki valamikor a szocializmus legszebb éveiben kabinos lehetett a Dagály Strandon, s kissé Mucsi Zoltánra is hasonlított:
- De nem akarnak ide szupermárketet építeni, ugye? – kérdezte, s köpött egyet.
Megdöbbenve, zavartan kérdeztem:
– Kicsoda? Én? Hogy én nem akarok-e?
– Ja, hát nem tudom – felelte.
– Nem – nyugtattam meg –, nem akarok ide szupermarketet építeni.
– Tudja, mert a zsidók… A zsidókat „szeressük” ám nagyon.
Néma hallgatás néhány pillanatig.
– Meg lehet ott előrébb fordulni az autóval?
– Meg, ott a trafóháznál igen.
– Köszönöm, minden jót!
Kikerültem az úton bóklászó kecskéket, előrébbhajtottam és megfordultam az Audival. Visszafelé még intettem az út szélén álldogálló embereknek, majd a mélymagyar valóságot magam mögött hagyva kihajtottam a főútra.
