A professzor felállt, délcegen kihúzta magát, lassan, kutakodva körültekintett. Törékeny alkata, őszes haja, finom arcvonásai mind-mind páratlan műveltségéről, ősi, nemesi származásáról árulkodtak.
- A valószínűségszámítás a tudományok királynője: nincs a világon még egy ily nagyszerű és mélységeiben kimeríthetetlen ága a matematikának! – szavalta fennen, harsogón.
Majd folytatta:
- Vegyük például a Galton-deszkát...
Előhúzta.
- Gondolnák, hogy eme egyszerű szerkezettel a normális eloszlást vizsgálhatjuk? Fogok egy golyót – így ni – majd leejtem. Látják ezt? Milliónyi atomok véletlenszerű közjátékának köszönhetően bolyong ide-oda, míg végső helyére ér.
Megismételte a műveletet:
- Csodálatos! – szólt izgatottan.
Újabb golyó következett:
- Hogy bolyong, hogy küzd az elemi erők ellen! De a valószínűségszámítás legyőzhetetlen! – rikoltotta.
- Hallottak már a Buffon-féle tűkísérletről? Szinte hihetetlen, de egy egyszerű vonalas papírlappal és fogpiszkálókkal a π értékét közelíthetjük! Nézzék, lehelyezem ide a papírt...
Lehelyezte, majd elővett egy csomag fogpiszkálót.
- És most következik a csoda!
A fogpiszkálókat pajkos mozdulattal a levegőbe dobta, vidáman felkacagott, élvezte a kis fatestek koppanását a padlón.
- Ha a fogpiszkálók számát elosztjuk a vonalakat érintőkkel, közelítően a π értékének felét kapjuk.
Eszelősen számolni kezdett.
- No, jól van vén hülye, mára elég lesz! – szólt mosolyogva az ápoló, megpaskolgatta a hátát, gyengéden belekarolt, s bekísérte a szobájába.
