Kényelmesen hátradőlt az ágyon, és ellazult. Így feküdt néhány percig, szemeit lehunyva, mikor a pszichológus feltette neki a következő kérdést:
– S mondja, kedves Krisztina, milyen gondolatok foglalkoztatják mostanában?
– Tudja, nagyon nehéznek, sőt, néha egyenesen értelmetlennek találom az életet: állandó, örökös körforgás, a harc a fennmaradásért, mely hosszú távon felőrli az embert.
A pszichológus megértően tekintett rá.
– Nagyon érdekes, amit mond, kérem folytassa!
– Gyakran álmodozom. Álmodok arról, hogy könnyű az élet. Álmodok arról, hogy magzatpózban egy átlátszó, óvó, védő burokban keringek lassan a Föld körül, letekintek a kékségre, az emberiségre, s magamba szívom a léthez szükséges energiát a világegyetemből. Tudja, csak keringek, keringek, keringek, letekintek, és az energiát…
Elaludt.
A pszichiátrián tért ismét magához.
