Egy csipetnyi magyar valóság...

Tizenkét-tizenhárom éves forma fiúcska támolyog az iskola felé, hátán könyvekkel megpakolt, óriási táskát cipelve. Léptei bizonytalanok, kezével néha meg-megtámaszkodik a járdát szegélyező kőfalon. Ilyen alkalmakkor kissé megpihen, majd továbbindul imbolyogva.

– Nézzék szegény kisgyermeket! – mutat rá özvegy Orbán Béláné, aki éppen most szállt le a buszról, és észrevette a fiúcskát. – Agyonterheli őt az nyomorult iskolarendszer, alig bírja cipelni szerencsétlen azt az óriási táskát! – kiáltja dühösen.

– Ne izgassa fel magát, már mi is próbáltunk segíteni neki – szólítja meg az idős asszonyt egy a közelben álló fiatalember. – Nem a táskát nem bírja, hanem részeg – teszi még hozzá.

– Akkor rendben van, már kezdtem nagyon aggódni! – sóhajt mélyet özvegy Orbán Béláné, és sietve piac felé fordul.

Érdeklődve tekintett szét a sárguló, őszi tájon, majd kacagva kiköpött az ablakon. Feltámadt a szél, mire néhány apró levél lassan lengve hullt a földre és sodródott odébb. Megborzongott: átsuhant rajta az elmúlás gondolata.

– Ha a Halál egy nap úgy döntene, hogy az életét megunva felköti magát, vajon ki jön el az ő lelkéért? – tette fel magának a paradox kérdést. – Vagy a kötélen való hatástalan és haláltalan függést előbb-utóbb megunva maga száll le önmagáért? De hiszen akkor már nem lehet holt, csakis élő!

Ezen hosszan elmerengett, szembogara ide-oda járt nyugtalanul, borzas üstökét bőszen túrta-vakargatta nehéz tépelődésében. Még egy cigarettára is rágyújtott.

Végül csak elrendezhette magában a kérdést, mert ismét kiköpött az ablakon egy jóízűt. Addig-addig próbálkozott a művelettel, míg az ablak alatt található esővízgyűjtő hordóba kétszer is bele nem talált. Pontosan a közepébe! Amikor ez végre sikerült neki, harsányan, szinte önkívületben visongva felkacagott.

Lassan telik az idő a pszichiátrián, el kell ütni valahogy.

Végül csak rászánta magát, lehajolt a szerszámaihoz és felsóhajtott. Hiába festette már át eddig szinte az egész folyosót az osztályon, ma még azt a kimaradt falat is alaposan át kellene glettelnie. Istenem, rengeteg a munka! Egészen beleőrül az ember...

Kicsoszogott a kertbe, s nekitámaszkodott a melléképület düledező vályogfalának. Lassan, merengve körültekintett az udvaron. Kissé messzebb ott állt a diófa, aminek az árnyékában annyi délutánt töltött keresztrejtvényt fejtve, limonádét szürcsölgetve, férjével kacagva-beszélgetve. Tíz éve már, hogy elhunyt – sóhajtott nagyot – Isten nyugosztalja. A tyúkok kotkodácsolva rohangáltak fel-alá az udvaron. Ó, hány tojást tojtak ezek a jószágok, milyen jó volt a frissen sült hagymás rántottát enni a teraszon. S az a távoli szilvafa is olyan finom gyümölcsöket adott! Több üstnyi mézédes lekvárt is kitermelhetett már élete során.

Ismét eszébe jutott rég elhunyt férje, aki a melléképületeken megjelenő repedéseket rendszeresen javítgatta-festegette. Gyengéden megsimogatta a meszelt vályogfalat. Felsóhajtott: meglátszott, hogy az ura jó ideje nincs már vele. Odébblépett, benyitott az egyik kis ajtón. Alaposan végignézte a helységben található szerszámokat, a satut, a fűrészbakot, a különféle kalapácsokat. A polcokon néhány befőtt állt. Mindent por lepett. Megfordult, lassan visszaaraszolt a házba. Lefeküdt az ágyra, hogy szunyókáljon egy kicsit ebben a nagy melegben, még mielőtt a boltba indulna.

Nem kelt fel többé.

Néhány nap múlva megjelentek a hangoskodó rokonok, akik kiadós veszekedések és kiabálások után végül szétosztották egymás között, amit rájuk hagyott a vénasszony. A házat is eladták.

Vevő gyorsan akadt: ő mindent lebontatott, kivágatta a szilvafát, a megmaradt lomok-eszközök a szeméttelepre kerültek. Egyedül a diófa élte túl a változások viharát.

Hamarosan új ház pompázott a megújult udvaron. A frissen beköltözött fiatal asszonyka vidáman lépett ki az ajtón. Egy pohár limonádét vitt a diófa árnyékában heverésző férjének. Leültek. Beszélgettek. Kacagtak-nevettek. Majd azon merengtek, milyen lesz itt, közösen megöregedni.

A nyelvész ott ült tolószékében a kórház bejárata előtt. Feje szinte teljesen lehanyatlott: alig-alig tudta már tartani magát. Sötétített szemüveget viselt: fáradt szemét bántotta a késő júniusi, erős napfény.

– Egy utolsó szál cigarettát... – szólt oda rekedtes sóhajjal a mellette álló lányának.

Az elővett egyet, óvatosan meggyújtotta, s apjának adta, aki lassú, kimért mozdulattal a szájához emelte, majd mélyet szippantott belőle.

Némán telt az idő. A cigaretta elfogyott.

A nyelvész mellkasát erős roham rázta, krákogott, köhögött.

– Egy utolsó szál cigarettát... – szólt ismét.

Lassan hamvadt a következő szál. A nyelvész már nem törődött a külvilággal, az utca zajával, a rohanó emberek soha nem szűnő ricsajával.

Szívott. Fújt. Füstölt. Némán telt az idő.

– Az utolsó szál cigarettát... – suttogta már-már alig hallható sóhajjal.

A lánya elővette, óvatosan meggyújtotta, majd finoman apja remegő ujjai közé helyezte.

Arcán folytak a könnyek.

Még meg sem állt teljesen a püspökladányi vasútállomásra begördülő pesti gyors, máris ugrottam le a peronra, és rohantam, hogy elérjem a biharkeresztesi csatlakozást. A vonatom szokása szerint késett, jó sokat, a csatlakozás pedig bár általában megvár, de néha mégsem: az állomásfőnök hangulatingadozásai kellemes bizonytalanságban tartják az embert. Túl unalmas lenne a menetrend pontos betartása, a kiszámítható élet.

A peronon egy szimpatikus, a klasszikus sárga törölgetőrongyból hevenyészett zászlócskát kezében tartó vasutast vettem észre. Odaléptem hát, és lihegve megkérdeztem tőle:

– Jó napot kívánok Uram! Melyik vonat indul Biharkeresztesre?
– Mija, mitakar, he? – értetlenkedett.

Idegesen topogtam, a csatlakozásom bármelyik pillanatban indulhatott. Kissé hangosabban, s annál izgatottabban megismételtem hát a kérdést:

– Mongya mán meg, méik vonat megyen Kërësztësre?
– Jahaha – kacagott rám szívből – a lëssz a! Auttan e, a kettesrűl – mutogatta kedélyes mozdulatokkal.
– Köszönöm! – rikkantottam, s rohantam tovább.

Még éppen idejében léptem fel a szerelvényre, a vonat hamarosan megindult.

Elégedetten elnyúltam az ülésen. Megcsapott az ablakon beáramló, frissen szántott föld illata. Nagyot sóhajtottam.

Itthon vagyok.