– A kurva életbe! – ordított fel rémülten Dezső, majd értetlenül bámult az előtte magasodó, közel három méter magas betonkockára, melynek néhány pillanattal ezelőtt, újságjába mélyedten, gyanútlanul nekiütközött.
Elviselhetetlen kánikula volt ekkor már több napja. A testet lassan felemészti a forróság, az igazi pihenés hiánya, a fej hasogatva, monoton szaggat, a város komor paneltömbjei pedig kíméletlenül, megsokszorozva ontják magukból a meleget. Sokan ilyenkor legszívesebben cél nélkül nekirontanának a világnak, az ismeretlennek, el a messzeségbe, dühöngve, marcangolva, pusztítva, ordítva, őrjöngve, üvöltve, kikiabálva magukból a hétköznapok tehetetlenségét, fájdalmait és reményvesztettségét, melyet csak még elviselhetetlenebbé tesz a szűnni nem akaró hőség. Ám néhány tragikus esetet leszámítva mégsem cselekszenek így: önkontrolljuk a pályán tartja őket, s ennek köszönhetően nem szűnik meg a világ nyomorult, mocskos mókuskerekének fékevesztett, céltalan körforgása.
Dezső is éppen egy hosszú, eseménytelen munkanap után tartott haza. Fejében hasonló gondolatok kavarogtak: legszívesebben vadul félrerúgott volna az útjából mindenkit, dühös volt, mivel a HÉV-ről leszállva ketten is a lábára léptek. Egyikőjüknek – nem volt nehéz észrevennie a tömegben a testes asszonyságot – utána kiáltott, mire az lesunyt fejjel, vörösen izzó arccal menekült el a közeléből. Ettől kissé megnyugodott. Áthaladt a mocskos, szürke aluljárón, félreérthetetlen undorral kerülve ki az őt megkörnyékezni próbáló kéregetőket. Miután rátért jól ismert, a parkon keresztül vezető ösvényére, elővette újságját, hogy séta közben olvassa át a legfrissebb híreket, bár sejtette, hogy azoktól valószínűleg csak még idegesebb lesz. Ekkor ütközött bele a betonkockába, és ordított fel.
– Ki a fene rakhatta ezt ide? – kérdezte dühösen. Körüljárta a monstrumot, majd tekintete megakadt a tömbbe vésett feliraton: A kockában nincs semmi.
– Ezt teljesen fölösleges volt kiírni, rájöttem magamtól is – mosolyodott el, s derűsen megvakarta őszülő koponyáját. – Biztosan valamelyik idióta művész alkotása. Anyátok útjába pakoljatok betonkockákat, ti szarukeretes-szemüvegű, beképzelt, haszontalan nyomorultak – fordult át újra a hangulata. Megvetően a földre köpött, majd folytatta útját.
Hazaérve felmelegítette a tegnapról maradt kis adag paprikás krumplit, megvacsorázott, majd szertartásosan megitta nagy gonddal behűtött sörét, mely legalább néhány percig segített enyhíteni a különben elviselhetetlen meleget. Végigheveredett a kanapén, és sötét, borongós, kiüresedett tekintettel bámulta a televíziót. Éjfél körül tért újra magához az ital mámorából. A szegényes, kopott panellakás falai most hevítették fel csak igazán elementáris erővel a nyomott, párás, áporodott levegőt: a beton napközben jól átmelegszik, éjszaka pedig megtartja és leadja a hőt, nehogy egy pillanatra is szebbé, könnyebbé válhasson ez a nyomorult, bús élet.
A kockában nincs semmi – jutott az eszébe váratlanul. Dühösen megtapogatta a horzsolást a fején, majd az ablakhoz lépett, mely hiába volt azonban teljesen nyitva, a levegő nem mozdult. Elnézett a messzeségbe. A betontömb most is ott állt rendíthetetlenül, távol a parkban.
A kockában nincs semmi – ismételte el a feliratot. Biztosan egy idióta, haszontalan művész alkotása – gondolta és megvetően kiköpött az ablakon. Fel-alá sétálgatott a szobában, hátha elálmosodik, de a kánikula az elmúlt napokhoz hasonlóan ismét kialvatlanságra kárhoztatta. Hogy valamivel elüsse az időt, cigarettára gyújtott. Élvezettel, bohókásan fújta a füstöt, néha még karikákat is eregetett, majd elnyomta a csonkig égett csikket. Nehéz légzéssel hörögve nagyokat köhögött, csaknem megfulladva, krákogva, veszettül káromkodva újabb szálakra gyújtott rá, s néha unottan kitekintett az ablakon. Sehol sem találta a helyét.
Egyszer csak mintha észrevett volna valamit, jobban mondva valakit a kocka körül. Hiába erőltette azonban rövidlátó szemeit, csak egy szürkés, homályos foltot tudott kivenni a sötétben, amely néha megkerülte a kockát: közel hajolt hozzá, kissé előre majd hátra lépett, s ezt ismételte rendületlenül, újra és újra.
– Ez a barom meg mit csinál? – kérdezte magától, és gúnyosan felröhögött.
Érdeklődve figyelt tovább, de a szürke alak csak nem szűnt meg a kocka körül sündörögni. Mivel a hőség miatt úgysem tudott volna aludni, felöltözött, majd elindult, hogy közelebbről is megnézze magának ezt az őrült csodabogarat…
* * *
Amikor odaért a betontömbhöz, a meglepetéstől először halkan felrikoltott, majd óvatosan kettőt hátralépett, és mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon. A szürke folt egy férfi volt, mégpedig az eddigi legfurcsább szerzet, akit életében látott. Bár a békásmegyeri HÉV-en sok gyanús, különös alakot figyelt már meg, ő még rajtuk is túltett. Alacsony volt és kopasz, úgy hetven év körüli és rendkívül sovány. Kopottas, térdben levágott munkásnadrágot viselt, felsőtestét egy szakadt – szebb napjaiban minden bizonnyal fehér, ám a mocsoktól az évek során sötétszürkévé vált – atléta fedte. Vastag szemüvege rossz látásáról árulkodott, és ki is emelte kissé eszelős tekintetét. Arcát valószínűtlenül hatalmas, karvalyszerű orra tette igazán karakteressé.
Kezében kis kalapácsot tartott, nyakába egy régi sztetoszkóp volt akasztva. Odahajolt a kockához, a sztetoszkópot szakértő mozdulattal felhelyezte, és a kalapáccsal óvatosan megütötte a betont. Érdeklődve hallgatott néhány pillanatig, majd rekedt fejhanggal, elégedetten felröhögött. Arrébb lépett kettőt, és megismételte a műveletet. Dezső rémülten figyelt. Először azt hitte, a kánikula az eszét vette. Akkor tudatosult csak benne, hogy ez bizony a szomorú valóság, mikor a Szakértő felé fordult, és mosolyogva ráköszönt:
– Nahát, nahát! Önt is érdekli a kocka? – kérdezte, és harsányan felkacagott. – Nem csodálom, engem sem hagyott nyugodni a gondolat: a kockában nincs semmi. Ki hallott már ilyet? Egészen hülyének nézik az embert – állapította meg tárgyilagosan, és tekintete melankolikussá vált.
– Nem, én magát vettem észre az ablakomból. Azért jöttem ide, hogy megnézzem, mit csinál, miért settenkedik itt a kocka körül – felelte Dezső.
– Nos, hogy mit csinálok? – kérdezte sokat sejtetően Szakértő. – Nézze!
Odahajolt a kockához, felhelyezte a sztetoszkópot, és a kalapáccsal finoman megütötte a falat. Rövid ideig hallgatott, felnevetett, majd Dezsőre tekintett. Száját torz mosolyra húzta, s mint aki nagy titkot készül mondani, halkan, óvatosan suttogta:
– Magának elárulom: a kockában van egy üreg!
Dezső nem tudta hová tenni ezt a váratlan vallomást. Szakértő, látva partnere értetlen tekintetét, kénytelen volt pontosabban is elmagyarázni, mire gondol:
– Figyeljen! Amint a kalapáccsal megütöm a kockát, rezgéshullámok indulnak el és verődnek vissza. Ha a kockában valahol egy üreg található, akkor más lesz a visszaverődés, mintha egy teljesen tömör betontömb állna előttünk. Hallgassa csak meg!
Dezső, bár semmit sem értett a magyarázatból, engedelmesen elvette és felhelyezte a sztetoszkópot. Mindig is szívből gyűlölte a fizikát. Tanulás helyett sokkal élvezetesebb volt kiosonni az iskola mögé cigarettát szívni titokban, vagy a Technocol Rapid kábulatában szédelegni ide-oda, és bámulni a nőket. Igen, ez volt számára az igazi, hamisítatlan élet. Fizika, kiáltott fel gyakran, mit nekem fizika, majd elboldogulok a két kezemmel és a józan, paraszti eszemmel! Nem politikusok, nem művészek, nem a modern tudomány eszementjei kellenek ide, hanem jófajta, becsületes munkásemberek. Ők viszik előre a magyar gazdaságot, és állítják talpra ezt a szerencsétlen országot, a kurva életbe is! Ez volt a jelmondata. Ám nem sokkal a rendszerváltás után bezárt a papírgyár, ahol addig dolgozott. Azóta többnyire munkanélküliként tengődött, az elmúlt néhány hónapban pedig minimálbérért pakolta ládákat ide-oda egy arab zöldségesnél. Hogy sajnálja tőlem a pénzt a nyomorult, mordult fel magában, s kezeivel fojtogató mozdulatot tett. Legszívesebben most azonnal kitekerné a nyakát a rohadéknak, ha tehetné. No de lesz még itt egyszer nemulass!
Álmodozásából Szakértő érces hangja riasztotta fel:
– Hallgassa csak! – kiáltott, majd a kalapáccsal óvatosan megütötte a kockát. Rámosolygott Dezső kifejezéstelen, buta ábrázatára, és újra megkocogtatta a betont.
Dezső semmi különöset nem hallott. Se visszaverődést, se üreget, de mivel nem akart a tudományban járatlannak látszani, így inkább ráhagyta:
– Hallom! – szólt meglepetést színlelve. – Ha jól becsülöm, egy olyan félméteres üregnek kell a kockában lennie. Sőt, az is elképzelhető, hogy több üreg van – tódította. Legfeljebb nagyot téved, de legalább nem lepleződik le, és nem marad szégyenben ezelőtt a féleszű vénember előtt.
– Ahogyan mondja uram! Pontosan úgy van, ahogyan mondja! Hát ön is hallja! Tudtam! – örvendezett Szakértő.
– Szólítson csak nyugodtan Dezsőnek, barátom – szólt megkönnyebbülten, immár őszinte mosollyal. Így összemelegedve ketten kopogtatták tovább rendületlenül a betonkockát, amelyben mint megállapították, kell lennie valahol egy félméteres üregnek.
Minden mozdulatukat kamera követte…
* * *
Hamarosan ott ültek egy-egy korsó hideg sör társaságában a közeli kocsma söntése mellett, hogy megvitassák az eddigi eseményeket. Hajnali három óra volt. Az alkohol és izzadtság szaga itt végletekig fokozta a fülledtséget. Ezen még a kocsmatulajdonos büszkesége, az egyik átjáróba hevenyészett boltív sem segített, mely magával hozta ugyan az úri élet illúziójának pillanatnyi töredékét, ám hűvöset teremteni nem tudott.
Az épületben rajtuk kívül még olyan hat-hét unatkozó, meglehetősen részeg férfi tartózkodott, akik azonnal felfigyeltek a két különös alak hangos, izgatott beszélgetésére. Hogy megtörjék mámoruk szürke, kilátástalan egyhangúságát, imbolyogva odasereglettek Dezső és Szakértő köré.
– Tehát valahol kell lennie a kockában egy félméteres üregnek – mondta Dezső, s az őket körülvevő tömeg láttán kissé felemelte a hangját.
– Arra a betonkockára gondol, amit tegnap helyezett el valami barom a parkban? – kérdezte érdeklődve Lali, az ittas társaság vezéralakja. Bozontos harcsabajuszáról undorodva törölte le a sörhabot, nagyot fújtatott, s kusza tekintetével megpróbált Dezsőre fókuszálni, sikertelenül.
– Igen, arra! – válaszolt Dezső lelkesen. Ritkán esett meg vele, hogy egy társaság középpontjába kerüljön, eddig inkább mindenhol csak megvetést és lenézést tapasztalt kora gyermekkorától fogva. Most azonban hihetetlen módon fordult a kocka. Valami eddig ismeretlen, jóleső érzés kerítette hatalmába: megtapasztalta, talán életében először, milyen a figyelem, milyen az, amikor valami olyan titkos ismeret birtokába jut, melyet kegyesen megoszthat másokkal, mely többé, sőt, talán értékesebbé is teszi őt a többi embernél. Egészen megbódult. Mivel alig tudott a padon ülve maradni, kissé megmarkolta az asztal lapját, s úgy folytatta:
– A barátom – szelíden átkarolta és közelebb vonta magához Szakértőt –, aki a fizika jeles ismerője, egy bonyolult tudományos módszerrel megállapította, hogy a kocka belsejében egy közel félméteres üreg található.
Lali halkan füttyentett egyet, és elismerően bámult az öregre, aki zavarában elpirult. Az elmúlt években jobbára már csak a piacon lődörgött céltalanul. Rokonai, barátai nem lévén magányos volt, öreg napjait kevéske nyugdíjából tengetve valahogyan. A fizika mindig is érdekelte, szeretett volna egyetemet végezni, de egészen fiatal korától keményen kellett dolgoznia, hogy szüleit segítse.
– Tehát van egy üreg a kockában. Ez eddig szép, de nincs túl sok értelme – szólalt meg Saca, Lali legjobb barátja, aki kőművesként mindig is gyakorlatias ember volt, s jókedvében néha olyan pofonokat osztogatott, hogy egy életre megemlegette, aki kapta. Már ha felépült egyáltalán.
– Vagy nagyon is nagy jelentősége van… – mosolyodott el egy kacsintás kíséretében Szakértő. Volt egy bolondságnak tűnő gondolata, mely a kezdetek óta foglalkoztatta, s űzte ki végül a kockához. Most azonban a többiek figyelmét és elfogadását megtapasztalva elegendő bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy a nyilvánosság elé tárja. – Ha el akar rejteni valamit az emberek elől, mondja, maga szerint mi a legjobb megoldás?
Minden szem rá szegeződött, izgatottan várva a folytatást. Talán még egy légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha nem döngtek volna már különben is ezerszámra a nyomott hangulatú helyiség sápadt neonfényében. Mindenki rettentően verejtékezett, az embereket kínozta, űzte, hajszolta, felőrölte a hőség.
– Nos, vegyen egy betonkockát, melynek a gyomrába bármit elrejthet. Azután kiállítja egy park közepén, mondjuk itt, a békásmegyeri panelrengetegben, mintha valami művészeti alkotás lenne. Majd hogy végképp eloszlasson minden gyanút, még rá is írja, hogy a kockában nincs semmi. Az átlagos, középszerű emberek ezt naivan elhiszik, a kocka pedig minden páncélszekrénynél és bunkernél biztosabban megőrzi a titkot.
– Bingó! – kiáltott fel ámultan Dezső, és olyan erővel csapott az asztalra, hogy a rajta lévő söröskorsók hangosan összekoccantak. – Erre nem is gondoltam eddig, mégis, milyen egyszerű és nyilvánvaló! Mivel a kockára ráírták, hogy nincs benne semmi, természetesen kell benne lennie valaminek! Igen, a felirat figyelemelterelés! Talán egy nagy értékű műkincs, esetleg egy titkos irat az, amit ilyen alattomos módon próbálnak meg elrejteni előlünk!
A bejelentésre Laliék kis társasága is hangosan felmorajlott, azonnal összedugták a fejüket, és tanácskozni kezdtek. Szakértő elégedetten nyugtázta elmélete drámai hatását.
– Uraim – szólalt meg Saca előkelően –, minderről csak egyetlen módon bizonyosodhatunk meg. Én és a barátaim hazamegyünk a szerszámainkért, és azonnal nekilátunk a tömb szétbontásának, hogy megoldjuk a kocka rejtélyét.
A kis csapat izgatottan, lármázva futott szét a sötétben. Néhány perc múlva már vissza is tértek, és nagy lendülettel fogtak az üreg felkutatásába.
Ezalatt egy tanársegéd nyitott be sietve a professzor irodájába, óvatosan felrázta az öregurat, és lelkendezve újságolta:
– Kérem, ne haragudjon, hogy felkeltettem, de az emberek elkezdték bontani a kockát, pontosan úgy, ahogyan ön előre megmondta!
– Mennyi most az idő? – kérdezte a professzor a tanársegédtől kissé még álmosan.
– Hajnali öt óra van.
– Istenem! Tehát mindössze tizenkét óra telt el a kocka kihelyezésétől a bontás megkezdéséig. Nagyon köszönöm, hogy értesített! Kérem, hagyjon most magamra, fontos, azonnali teendőim vannak.
A tanársegéd kiment a szobából. Így már nem láthatta, hogy amikor a professzor ismét hátradőlt a kanapén, milyen reménytelenül és kétségbeesetten tekintett maga elé…
* * *
A sűrű kalapácszuhogás felerősödve verődött vissza a közeli panelépületek faláról, hangos ricsajba burkolva ezzel a nagyrészt még ébredező környékbeli lakosságot. Bár néhányan torkuk szakadtából ordítottak, hogy csend legyen már, elvégre szombat reggel van, amikor még pihenni szeretne az ember, de a többség inkább csak kíváncsian az ablakba állt, és érdeklődve bámulta a kocka körül sürgölődő Lalit és csapatát, amint vésővel, kalapáccsal és flexszel felfegyverkezve csapnak össze az óriási betontömb szikár erejével. A munka a vártnál nehezebben haladt, ugyanis mint kiderült, a kocka belsejét acélszálak tették merevebbé, tovább fokozva ezzel a küzdelem dühödt reménytelenségét.
Dezső, mint a csapat hallgatólagosan kinevezett vezetője, idegesen cigarettázva járkált fel s alá, nyugtalanul figyelve a beton bontását. Élete nagy napja volt ez: egy momentum, amely hirtelen jött, mint a pofon, célt adott, és az érdeklődés középpontjába röpítette, társakat, barátokat szerezve neki. Mialatt a többiek izzadva verték az ékeket, ő a közeli piacról és lakásokból odasereglő embereket tájékoztatta a történtekről. Felállt egy padra, hogy jobban láthatóvá váljon, és rövid beszédbe kezdett:
– Valamit elrejtettek ebben a kockában, mi viszont kiderítjük, mi az – kiáltotta. – Gondoljanak csak bele, hol lehet a leghatékonyabban elrejteni valamit? Nos, például egy olyan betontömbben, amelyre ráírjuk, hogy nincs benne semmi, majd kiállítjuk egy park közepén, mint valami műtárgyat. Én és a barátaim azonban kikutattuk, hogy a kocka belsejében egy fél méteres üreg található, tehát mégis kell, hogy legyen benne valami. Ezért dolgozunk és fáradunk erőt nem kímélve!
Felhívta maga mellé a padra Szakértőt, akivel háromszor is elismételtették a frappáns módszert, amellyel kiderítette az üreg létét, majd megtapsolták. Ő pedig csak ott állt szerényen, észrevétlenül belopva magát közönsége szívébe: az egyszerű, egész életében keményen dolgozó, nélkülöző, magányos, ám zseniális nyugdíjas személye teljesen lenyűgözte őket. Volt, aki egy új inget ajándékozott neki, más krémest hozatott számára a közeli cukrászdából. Szakértőt mélyen megérintette a figyelem és a törődés. Élemedett ember lévén azonban nagyon megviselte a forróság, az izgalmak és az alváshiány, így elköszönt a tömegtől, majd hazaindult, hogy néhány óra pihenés után megújult erővel térhessen vissza.
Laliék ezalatt rendületlenül dolgoztak: az erős, kíméletlen csapások nyomán apró betondarabok repültek szerteszét a levegőben, néhol felsértve a fehér porral vastagon lepett bőrt, melyen aztán apró patakokban folyt végig a kiserkenő vér. Az acélszálakat flex segítségével átvágták és nagy nehézségek árán kifeszegették, majd egy rövid pihenő után tovább folytatták a bontást.
Az egyik közeli eperfa alatt néhány részeg vadgalamb kóválygott: a lehullott gyümölcs a nagy hőségben hamar megerjed, ígéretes csemegét kínálva az éhes, gyanútlan állatoknak. Mindenütt legyek döngtek, még a szél sem fújt, hogy akár csak egyetlen pillanatra is enyhítse a kánikula izzó melegét.
A tömeg egyre gyarapodott: a forróság miatt úgysem lehetett volna huzamosabb ideig a lakásokban tartózkodni, unalmasnak ígérkező délelőttjüket pedig felkavarta ez a váratlan fordulat, legalább ideig-óráig elterelve figyelmüket az őket körülvevő nyomorról. Néhányan rosszul lettek, és aléltan terültek el a földön. Őket árnyékba vonszolták, és a lehetőségekhez mérten hideg vízzel próbálták magukhoz téríteni. A közeli pékség tulajdonosa süteményt hozott a fáradt munkásoknak, az egyik zöldséges pedig narancsot osztott szét a tömegben. Az emberek kíváncsian várták, hogy végre kiderüljön: tényleg található valami a kockában, vagy csak néhány őrült fickó akciójáról van szó?
Dezső újból felállt a padra, hogy megismételje monológját a nemrég érkezetteknek:
– Nos, hol lehet a leghatékonyabban elrejteni valamit? Például egy olyan betontömbben, amelyre ráírjuk, hogy nincs benne semmi, majd kiállítjuk egy park közepén, mint valami műtárgyat.
– Mondja, mi van akkor, ha tényleg nincs a kockában semmi? – szólalt meg egy csendes hang valahol. – Az, hogy egy üreg található a kockában, nem bizonyítja, hogy valóban el is van benne rejtve valami. A maguk teóriája szerintem egy értelmetlen konspiráció.
Dezsőnek torkán akadt a szó, arca bíborvörössé vált, és idegesen felordított:
– Ki volt az, ki szólt közbe? Jöjjön azonnal ide!
A felszólításnak engedelmeskedve a Szkeptikus mosolyogva lépett elő a tömegből. Dezső alaposan végigmérte: ez is csak egy olyan átlagos, harminc év körüli, nyámnyila kis semmirekellő, gondolta magában, hogy vinné el a fene a haszontalan fajtáját, megzavarja itt, éppen a beszéde közepén. No, majd ő megmutatja neki:
– Miből gondolja, hogy nincs semmi a kockában? – kérdezte tőle.
– A válasz egyszerű: Occam borotvája. Tehát valószínűleg az egyszerűbb magyarázat az igaz – szólt nyugodtan a fiatalember. – Nézze, itt van a park közepén ez a hatalmas betonkocka, amely valószínűleg egy kortárs műalkotás. Rá van írva, hogy nincs benne semmi. Mondja meg őszintén, maga szerint mi az egyszerűbb: az, hogy valóban nincs benne semmi, legfeljebb egy üreg, vagy az, hogy valami értékes, titkos, megfoghatatlan rejtélyt tartalmaz? Úgy gondolom, a munkájuk teljesen hiábavaló.
A tömeg két táborra szakadt, az egyik Dezsőnek adott igazat, a másik Szkeptikusnak. Előbbit elöntötte a méreg: eddig még senki sem vonta kétségbe az állításait. Ez néhány pillanatig megzavarta ugyan, de hamar összeszedte magát. Nem engedhette, hogy sokáig kételkedjen, hiszen olyan messzire jutottak már, pontosan itt, a cél előtt nem adhatja fel!
– Hallja, várjon itt néhány percet! Idehívom a barátomat, ő majd alaposan elmagyaráz magának mindent.
– Rendben – szólt Szkeptikus, és leült egy közeli padra, Dezső pedig elsietett, hogy előkerítse Szakértőt.
A kalapácsok megállíthatatlanul csattogtak, a legyek döngtek, mindenki verejtékezett, a tömeg a hőségtől bódultan próbált minél árnyékosabb helyre húzódni. Alig várták, hogy teljen már el végre valahogyan ez a nyomorult nap, hogy azután kezdődhessen a következő. Hirtelen egyre erősödő morajlás hallatszott az egyik lépcsőházból, majd feltűnt egy tizenöt-húsz főből álló társaság, élükön Dezsővel, akinek torkából állati üvöltés szakadt fel:
– Holtan találtuk a lakásában Szakértőt! Megölték!
* * *
A tömeg egy emberként hördült fel, hiszen mindenki megkedvelte az öregurat. Laliék kezében megállt a kalapács, Dezső pedig, mintha csak a téboly határán állna, úgy ordított tovább:
– Meggyilkolták! Mivel Szakértő felfedte a titkukat, egyszerűen fogták és megölték! Lali, azonnal folytassátok a munkát, minél hamarabb ki kell derítenünk, mit rejtettek el a kockában, mielőtt a titkosszolgálat minket is eltesz láb alól!
Kettőzött erővel vetették magukat ismét a bontásba, Saca is erejét megfeszítve, dühödten ütötte-verte a betont. Nagyon megszerette Szakértőt, s mindent megtett azért, hogy bebizonyítsa barátja igazát.
– Találtak rajta bármilyen külsérelmi nyomot? – kérdezte Szkeptikus.
Dezső meghökkent:
– Hogy mit? – kérdezte.
– Külsérelmi nyomot, ami arra utalna, hogy erőszakos halált halt, egy vágást egy zúzódást, bármit. Miből gondolja, hogy megölték? Lehet, hogy csak a szíve nem bírta ezt a hőséget. A kánikulában sajnos előfordulnak ilyen esetek. Kár az embereket felhergelni, amíg nem tudunk bizonyosat. Bízzuk ezt a kérdést az orvosi szakértőkre!
– Szakértőkre? – kérdezte Saca mélyen megbántva, hiszen a szó eszébe juttatta szegény öreget, aki már életét adta a betonkocka titkáért. – Egyetlen szakértő volt, a barátunk, akit aljas módon megöltek! Adok én neked szakértőt! – kiáltott fel, s dühében akkora pofont adott Szkeptikusnak, hogy az elvágódott a földön, és azonnal eleredt az orra vére. Lassan feltápászkodott, bevizezett egy zsebkendőt, és óvatosan megtörölgette feldagadt arcát. Saca újra a kocka felé fordult, s eszeveszetten bontott tovább. A levegőben szinte vibrált a feszültség. A tömeg kissé hátrahúzódott, de egyébként néma csendben szemlélte a durva jelenetet. Még mindig a váratlan fordulat sokkhatása alatt álltak. Feldúltan suttogták, borzadva adták tovább a halálhírt: egy embernek már meg kellett halnia a titokért, melyre hamarosan fény derül.
A fiúk változatlan erővel dolgoztak, bár a nap kíméletlenül égette bőrüket: lassan dél volt. Valahonnan előkerült egy légkalapács. Ezzel jobban haladt a munka, ám a monoton, fülsiketítő csattogás még elviselhetetlenebbé tette a már-már fullasztó meleget. A környező lakóházakból lassan mindenki a kocka köré sereglett, s izgatott várakozással figyelte a fejleményeket.
A kalapács egyszer csak tompán dobbant! Valamilyen üregnek kell lennie a megmaradt, néhány centiméter vastag betonrétegen túl! Dezső odarohant a kockához, és diadalittasan hirdette mindenkinek:
– Szakértőnek igaza volt! Van egy üreg a kockában!
– Ezt eddig senki nem is vonta kétségbe – szólalt meg Szkeptikus, aki időközben valamennyire összeszedte magát. – De azt garantálom önöknek, hogy az üregben nem lesz semmi, ahogyan a felirat is állítja.
Dezső válasz helyett gúnyosan a földre köpött. Kikapta Lali kezéből a kalapácsot, s szinte őrültként vetette magát a kockának. Dühödten csapott, vágott, ütött, zúzott, nem törődve az arcába verődő, éles betondarabokkal. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt. A vékony kéreg végre áttört, és az üreg láthatóvá vált.
* * *
Nem volt benne semmi.
– A kockában nincs semmi! – kiáltott fel meglepetten Dezső. A tömegen zavart, csalódott moraj futott végig.
Dezső összeomlott. Minden hiába volt tehát, még sincs semmilyen titok? Ismét egy céltalan senkivé vált, aki minden nap kora reggel járhat dolgozni, ládákat pakolni az arab zöldségeshez? Tévedett Szakértő, akinek a halálát valóban a hőség és az izgalom okozta? A felirat igazat mondott, ő pedig elbolondult egy összeesküvés elméletnek, egy szenilis vénember eszement ötletelésének?
Megkövülten, némán állt. Kezei erőtlenül lógtak le, majd a térdeire esett, és hangos zokogásban tört ki. Egyszer csak meghallotta a csendes, ám magabiztos és fölényes hangot:
– Megmondtam előre, hogy nem lesz benne semmi – szólt Szkeptikus, majd elégedetten megfordult, és hazaindult.
Dezsőt valami leírhatatlan mélységű indulat ragadta magával. Dühös volt, reménytelen és tehetetlen. Most pedig még itt áll előtte ez a semmirekellő is, aki mindenben ellentmondott neki, kigúnyolta és megalázta. Felkapta az egyik kalapácsot, Szkeptikus után rohant, és olyan brutális erővel sújtott le, hogy az törött koponyával, holtan bukott a földre. Néhányan felsikítottak a borzalomtól, és riadtan menekültek távolabb.
– Megmondtad, mi? – ordította Dezső. Néhányszor még dühösen belerúgott a holttestbe, majd a tömeghez fordult. – Ne higgyenek neki, és ne sajnálják! Aljas áruló volt, a titkosszolgálat beépített embere! Gondolkozzanak! Kinek a megjelenésekor ölték meg Szakértőt, azt az embert, aki felfedte az üreg rejtélyét? Ki tett meg mindent, hogy eltántorítson minket a kutatástól?
Felkapta a közelben heverő sztetoszkópot, sietve a fülébe illesztette, a kockához rohant, és vadul ütögetni kezdte a véres kalapáccsal. Kell még lennie egy üregnek, lehetetlen, hogy ne így legyen! Valamit hallott: máshogyan verődött vissza a hang! Minél többször kopogtatta meg a kockát, annál biztosabban érezte, hogy igaza van!
Felállt a padra, a tömeg pedig a döbbenetből felocsúdva újból rá figyelt. Dezsőt ismét magával ragadta az a különös, mámorító érzés, amit éjjel, a kocsmában érzett. Valahol mélyen tudta, sejtette, hogy elindult egy úton hátrahagyva eddigi életét. Nem volt már más irány, mint előre, megragadva a pillanatot, a lehetőséget, kitörni ebből a nyomorult, reménytelen életből, vesszen inkább ő, vesszen minden és mindenki, vissza nem fordulhat. Kell, hogy legyen folytatás, kell, hogy legyen még egy üreg a kockában, hiszen hallotta, hallani akarta!
– A kockában van még egy üreg! – kiáltotta. – A titkosszolgálat emberei jól tudták, hogy oldalról és fentről kezdjük meg a bontást, így a kérdéses üreget a betontömb aljába rejtették!
Távolról már hallani lehetett a közelgő rendőrautók veszett szirénázását.
– Maga teljesen megőrült! – sikított fel egy testes asszonyság, mire a férje dühösen odaütött neki egyet, és ráordított:
– Hallgass, asszony! Dezső igazat mond, tényleg a titkosszolgálat keze van a dologban! Különben honnan tudták volna meg ilyen hamar, hogy mi történt itt? Miért ölték meg Szakértőt, azt a kedves, ártatlan öregurat? A szkeptikus alak valóban egy nyomorult spicli volt, megérdemelte a sorsát! Életet életért! Most már biztos, hogy valamit rejtegetnek előlünk, és nem akarják, hogy kiderítsük, mi az!
Felugrott Dezső mellé a padra, átkarolta, és öklét a magasba tartva kiáltotta:
– Én magával vagyok!
A mindeddig hisztérikusan ingadozó tömegre szinte hipnotikusan hatott ez a kis közjáték, átbillentve őket a holtponton, a gyilkosság okozta morális megrökönyödésen. Egy lelkes ordítás kíséretében újabb ököl lendült a magasba, majd egy másik férfi is a padra lépett:
– Én is magával tartok!
Elszánt kiáltások hallatszottak innen-onnan és egyre több magasba emelt kéz jelezte: a tömeg Dezső oldalára állt. Az emberek nem tudtak, s talán nem is akartak már racionálisan gondolkodni többé, visszafordíthatatlanul magával ragadta őket a gyűlölt tehetetlenséggel szembeni változás ígérete, a bizonytalan, ismeretlen, de talán szebb jövő reményének homályos képe.
– Hallják a szirénákat? – kérdezte Dezső. – Jönnek, jöhetnek ugyan értünk, de nem hagyjuk, hogy elvegyék tőlünk a kockát! Emberek, álljunk ki közösen magunkért, és oldjuk meg a rejtélyt, amely talán megváltoztathatja a sorsunkat!
Mindenki egyetértően morajlott, Laliék pedig komoran hozzáláttak, hogy barikádot emeljenek a környéken fellelhető tárgyakból…
* * *
A kiérkező rendőrök megdöbbentek tömeg heves ellenállásán, ugyanis arra számítottak, hogy egy-két dühöngő őrültet egyszerűen megbilincselnek majd, és már indulhatnak is vissza a klimatizált, hűvös központba. Ezzel ellentétben heves kőzápor fogadta őket, egyikük pedig elájult egy, a fejét ért súlyos kalapácsütéstől. Másik társukat leteperték, s elvették a fegyverét.
Néha már egy-egy lövés is eldördült, a rendőrökre égő autógumik záporoztak. Saca széttárta a karjait, felordított, és vérző fejjel, holtan bukott hátra. Valaki benzinért sietett el, hogy Molotov-koktélokat gyártson, míg más mobiltelefonon hívott erősítést. Elpattantak az idegek, most robbant fel az elmúlt órákban felgyülemlett feszültség. Szelíd emberek váltak néhány pillanaton belül dühödt hiénákká, a füst és vér szaga szinte megvadította őket. Következzen bármi, élet vagy halál, a jelenlegi kilátástalanságtól mindenképpen csak jobb lehet!
A tanársegéd rémülten futott a professzor irodája felé. Mivel az ajtót zárva találta, így rémülten ordítva dörömbölt rajta:
– Professzor úr, az események elszabadultak! Értesítettem a rendőrséget, de a kontroll teljesen kicsúszott a kezünkből!
A szobában néma csend honolt.
Egy fejszével betörték az ajtót. A professzor holtan hevert a szoba közepén, fejbe lőtte magát. Mellette kézzel írt búcsúlevelet találtak:
"Szeretett Tanítványom!
Amikor ezeket a sorokat olvasod, én már nem vagyok az élők sorában, és a kísérletünk minden bizonnyal kontrollálhatatlanná vált. Nem is lehetett ez másként, s rajtam kívül valószínűleg ezt senki sem sejtette.
Az elmúlt években velem együtt mélyrehatóan tanulmányoztad az embereket, az emberi viselkedést. Láthattad, hogy magasabb cél nélkül egyszerűen elaljasulnak, a létfenntartás, a mindennapos harc és küzdelem felőrli őket, tehetetlenekké, reménytelenekké, ösztönlényekké válnak. Nincs múltjuk, nincs jelenjük, és ha minden maradt volna a régiben, nem lenne jövőjük sem: nem törődnek már semmivel, csak önmagukkal, a saját hibáikat el nem ismerik, inkább bűnbakokat jelölnek ki, ha nincs nekik, majd másoktól elveszik.
Az élet örök körforgása ez: kezdetben csend honol, majd egy hosszasan készülő vihar tör ki váratlanul, hogy magát kitombolva lecsendesedjen, és utat adjon egy új kezdetnek. A forradalmak olyanok, mint a tisztító tűz, amely felperzsel mindent. Magasztos eszmék születnek, mindenkit magával ragad az új lendület. Az új célok, az új kihívások erőt és emberséget adnak. Majd egy idő múlva a gondosan kialakított rendszer merevvé válik, nincs már hová fejlődnie, eltűnnek a kihívások, s így utat tör magának az unalmas, állandó körforgás, az emberek pedig lassan ismét elaljasulnak, egészen a következő forradalomig.
Régóta érett már a jelenlegi helyzet. Nem tudtam némán tovább szemlélni az emberekben feszülő tehetetlenséget: nem voltak céljaik, s mivel az álmaik is elvesztek, így hát adni kellett nekik valamit. Mint láthatod, elég volt egy aprócska szikra, egy gondolat, egy semmiség: A kockában nincs semmi. Ez az egyetlen, értelmetlen mondat önmagában hitet és reményt támasztott bennük, szinte azonnal öntudatra ébredtek. A kitört lázongások elsöpörnek majd mindent. Bár embertelenek, de létrehozzák azt a tiszta alapot, melyen a túlélők megkezdhetik az újjáépítést. Egy forradalom kitörését én már nem értem volna meg, de a jelenlegi céltalanságot és embertelenséget sem tudtam tovább szemlélni. Úgy döntöttem, meggyújtom a kanócot a puskaporos hordón. Sikerrel.
Kérlek, bocsáss meg, és vigyázz magadra!"
A tanársegéd a döbbenetből felocsúdva, rémülten az ablakhoz rohant: néhol már lángokban állt a város, s jól lehetett hallani a fegyverropogást és közeledő, felbőszült tömeg állati üvöltését…
