Egy csipetnyi magyar valóság...

Mivel egyetlen igazán vallásos, szent ember sem volt jelen, aki elmondhatta volna az egybegyűlt násznépnek, hogyan is kell méltó módon ünnepelni, így végül sajnos mindenki jól érezte magát.

Hétfő reggel volt. A zeneszerző felébredt, kinyitotta szemeit, de nem volt még hangulata felkelni az ágyból, s kilépni a október friss, csípős, hajnali derengésébe. Élvezettel bújt hát be ismét paplanja alá, s melankolikusan hallgatta az eső szemerkélését.

Néhány perc múlva éles, parancsoló kiáltás hangzik fel valahonnan: anya és leánya veszekednek. Más a feleségével üvölt, a gyermekek sivítanak. Ajtócsapkodás hallatszik, mire özvegy Orbánné válaszul az öklével kezdi döngeti a falat. Egy idősebb úr, megelégelve a lármát, az erkélyen kér csendet lakótársaitól: ordítva, természetesen.

Mint egy óriási játszótér, tele zsibongó, pajkos gyermekekkel, olyan most a panelrengeteg.

A zeneszerző morogva húzta összébb magát. Zajok abszurd kompozícióját hallgathatta az oly kívánatos csend helyett. Kompozíció... Kompozíció! Kiugrott az ágyból, magára kapkodta ruháit, és elsietett a városba.

Ismét reggel volt. A zeneszerző felébredt. Kinyitotta szemeit. Kiállt az erkélyre. Bekapcsolta a felvevőgépet. Várt.

Néhány perc múlva éles, parancsoló kiáltás hangzik fel valahonnan: anya és leánya veszekednek. Hangjuk, mint két dallamos, trillázó fuvola. Más a feleségével üvölt: alt és bariton felelgetnek, néha egy-egy pofoncsattanással fűszerezve a drámai szólamot. A gyermekek sivítanak: mint megannyi, aláfestő hegedűszó. Ajtócsapkodás hallatszik valahonnan: magukra találtak a ritmushangszerek, különösen özvegy Orbánné, aki ökleivel döngeti a falat. S itt a tetőfokon az öreg Petrow, egykori katonatiszt, végre megelégeli a hangzavart. Kiáll az erkélyre, s az éterbe mélyen zengő, lírai basszus szólam hatol: „Legyen már csend végre, a kurva életbe, pihenni szeretne az ember!“.

Erre, mintegy karmesteri intésre, azonnal elnémul a környék, csak az eső szitálása hallatszik.

A „Pipacs utca lakói“ című zeneművet az egekbe magasztalták a kritikusok. Külön kiemelték özvegy Orbánné játékának mély átélését, aki a sikeren felbuzdulva később saját szólólemezzel bűvölte el a műértő közönséget.

Történt pedig egyszer, hogy két, a legújabb divatot követő fiatal nő egymással szemben ült le a villamoson. Véletlenül egymásra pillantottak. Megmeredtek. Néztek. Néztek döbbenten. Néztek. Elmosolyodtak.

Azt hitték, tükör van előttük.

Dühös volt.

Már maga sem tudta miért, de dühös volt a feleségére, a szomszédjára, a munkaadójára, az emberekere, az emberiségre, dühös az egész univerzumra.

Ott állt a mozgólépcső előtt komor arccal, maga elé szegeződő, szigorú, engesztelhetetlen tekintettel. Az utasok köszönését nem viszonozta, a felmutatott bérletigazolványokat csak azért sem ellenőrízte.

Ma jól megmutatta mindenkinek, az egyszer biztos!

– Te szemét, még van pofád nekem jönni? – harsant fel borgőztől átitatott, dühös rikoltása, miután a sötétedő utcán valakinek nekiütközött. Szinte azonnal a másik gyomrát támadta jól bevált ütésével, mely híressé tette őt az utcai csavargók között. Ellenfelének azonban mintha minden izma acélból lett volna: a csavargó öklébe fájdalom nyilallt. Erre kissé odébbugrott, hogy ismét lesújtson, de beleütközött a másik könyökébe, amitől megtántorodott, és egy pillanatra elveszítette az eszméletét.

– Ezért megöllek! – ordította magához térve. Újból ellenfelére vetődött, s elementáris erővel fojtogatta annak torkát, miközben artikulálatlanul, szinte állatian üvöltött.

Van abban valami báj, amikor egy részeg csavargó Peter Falk szobrával kötekedik.

(Fotó: TripAdvisor)