Apró léptekkel haladt előre, majd óvatos, kimért mozdulatokkal, szatyrait nehézkesen cipelve végre lejutott a lépcsőn. Özvegy Orbán Béláné a Lehel téri piacról tartott a metró felé, hogy aztán a Gyöngyösi utcánál leszállva folytassa útját.
Nem szeretett utazni, különösen mikor szinte mindennap azt hallani, hogy égnek-füstölnek a szerelvények. Fel- és lejutni a lépcsőkön a túlerőltetéstől állandóan megdagadt lábaival, nyomakodni az ócska járműveken, munkások, lármás diákok és – amikor ideért a gondolatmenetben, Orbán Béláné megborzongott – nyugdíjasok társaságában tölteni az időt? Mennyivel egyszerűbb volna, ha közvetlen busz járna a Leher tér és a Babér utca között. Nem kellene többé lépcsőzni, és metróval utazni. Az egyik végállomáson ott lenne a piac, a másikon pedig az Angyalföldi Szent Mihály Plébánia és az otthona. Tökéletes! Ezt az idilli buszjáratot levélben néhány hete már fel is vetette a Főpolgármester Úrnak. Az egy kedves válaszlevélben megírta, hogy a brilliáns elképzelést bár a pillanatnyi körülmények nem teszik lehetővé, azért észben tartja majd, és amint lehetséges, feltétlenül megvalósítják.
Addig azonban sajnos nem lehet mit tenni, metrózni kell – sóhajtott nagyot Orbán Béláné, és felkászálódott a szerelvényre. Ezúttal szerencsés volt: alig lézengett valaki a járaton, még a szatyrainak is jutott egy-egy hely.
– A Dózsa György út következik! – hangzott recsegve. A szerelvény lomhán megindult, majd néhány pillanat múlva már sebesen száguldott az alagút sötétjében.
Orbán Béláné, amennyire a kemény ülés csak lehetővé tette, kényelembe helyezte magát, és álmodozva kibámult az ablakon. Ha hazaér, mindenképpen megfőzi a csibelevest, határozta el. A metró hamarosan lassított és megállt. Néhányan felszálltak.
– A Dózsa György út következik!
Orbán Béláné kissé elgondolkodott, s összevonta szemöldökét. Tekintete a szatyraira tévedt, majd megpihent a friss, rózsaszín csibehúson. Különösen szép, zsenge példányt adott ma a hentes. Meg is dicsérte érte, s az egészen belepirult.
Hátradőlt az ülésen, és keresztrejtvényt fejtett. A metró hamarosan megállt. Újságjából felpillantva megfigyelte, hogy most még többen szálltak fel, mint legutóbb, ám senki sem szállt le. Megborzongott.
– A Dózsa György út következik! – hangzott ismét.
A metró, bár jóakaratúan kerregett, de nem indult. Többen izgatottan az órájukat kezdték nézegetni, mintha csak egy fontos, üzleti találkozóra sietnének. Hisztérikus viselkedésük egészen magával ragadta Orbán Bélánét, aki felemelte botját, majd erőteljesen a metró padlójára ütött:
– Na! – mormogta maga elé bosszúsan – Na! – s türelmetlenségében újra lesújtott botjával.
A szerelvény megindult.
Igen fáradtnak érezte magát. Megviselte a sok lépcső, s kezdett hosszúra nyúlni az utazás. Nagyokat ásított, majd elszundított. Később felriadt. Rémülten állapította meg, hogy a metrószerelvény a sötétben rohan veszettül csattogva, és zsúfolásig megtelt emberekkel.
– A kutya mindenségit, hát mi történik itt?! – káromkodott Özvegy Orbán Béláné elkeseredetten. A fejéhez kapott, s amennyire csak erejéből kitelt, összeszorította úgy, hogy végül egészen belelilult.
– A Dózsa György út következik! – szólt a hangszóró recsegve. A szerelvény lomhán megindult, majd néhány pillanat múlva már sebesen száguldott az alagút sötétjében.
A novella az Aposztróf Kiadó pályázatán keresztül, a Szó-kincs 2016 címet viselő antológiában jelent meg.
