Egy csipetnyi magyar valóság...

Állítólag minden eb hasonló, mint a gazdája, s olyan, mint amilyenre gazdája megneveli. Innen következik, hogy mai társadalom java része előszeretettel rohan fel-alá, cél nélkül, makacsul, dühödten engedetlenkedve, mindent megszakértve-szimatolva, a világ dolgaiba bele-beleugatva, s a legkisebb szégyenérzet nélkül bármit levizelve vagy bárhová odapiszkítva.

„És azokat a kis karácsonyi csilingelő lófaszokat megvetted már?”

Szerző: Ismeretlen

Halló, halló, Imikém, te vagy az, jó hogy újra hallom a hangod, régen beszéltünk, csak érdeklődni szeretnék, hogy vagy, mi a helyzet drága barátom, nem-nem, tényleg semmi más, nem kell semmi, semmi probléma, minden rendben, de most, hogy mondod, hallottam, hogy vettél egy telket rajta egy kis házzal, ami üresen áll, és tudod, jön a tél, velem meg úgy kitolt idén is az élet, pedig én mindent megtettem, de a körülmények, rajtam nem segít soha senki, és arra gondoltam, hogy beköltözhetnék oda, begyújtanék, ha adnál fát, és vigyáznék a házra, nem, ne is mondd, hiszen te keresztény vagy, és bár nem akarom így kimondani, nehogy bűntudatot keltsek, de neked kötelességed rajtam segíteni, ahogyan a Szentírás is mondja, nem tudom, hol, de biztosan mondja, hogy neked segítened kell az elesetteken, rajtam, mert semmim nem maradt, de idén nem a szesz miatt, de nem ám, vagyis nem annyira, tudod, a vérem visz, az tehet mindenről, meg apám, meg a polgármester, nehéz ám leszokni, de az a lényeg, hogy én szívesen, önzetlenül beköltöznék abba az üres házba, csak egy kis tüzelőt adj, meg esetleg ellátást a télire, és persze nem ingyen kérném, de ha tíz-húszezer forintot fizetnél nekem ezért havonta, az nem lenne rossz, mi történt, hé, Imikém, hát miért tetted le?

Kellemesen meleg az idő, annak ellenére, hogy már jócskán szeptember végén járunk. A fák még zöld lombját néha összeborzolja a fel-feltámadó szél. Előttünk az út, az úton gyalogos átkelőhely, a túloldalon a 14-es villamos megállója, a megállóban unatkozó emberek. A forgalom állandó; bár néha kissé alábbhagy, mégsem érdemes megkockáztatni az átkelést anélkül, hogy a jelzőlámpa zöldre ne váltana.

Ha váltana.

Margó néni legalább tizenöt perce áll már a zebránál, s mindig vágyódva tekint a túloldalra, valahányszor egy villamos az Újpesti Piac irányába elrobog. Ideje volna bevásárolnia, ha nem akar éhen maradni. Türelmetlensége nőttön nő. A lámpa továbbra sem vált, a fiatalok azonban, az autókkal mit sem törődve, látványos bakugrásokkal szökellnek át a veszélyes területen.

– Szerencséjük, hogy nem gázolják halálra őket – morfondírozik Margó néni. Bánatosan nagyot sóhajt, majd merengve néz a messzeségbe.

Ismét feltámad a szél. Margó néni borzongva húzza összébb magán kötött garbóját, észre sem véve, hogy barátnője, Zsuzsa, szintén a gyalogos átkelőhely felé tart, lassan baktatva, szatyrával a kezében. Már egészen közel kerülnek egymáshoz. Margó a felbukkanó alak hatására megriad, de miután ráeszmél, hogy kedves ismerősétől rémült meg, mentegetőzni kezd:

– Zsuzsa, de rám ijesztettél! Azt hittem, megint valami alattomos alak akar velem kikezdeni, vagy a táskámat ellopni.
– Ne haragudj Margó, én sem vettelek észre. Épp azon gondolkodtam, mit kellene vennem a piacon.
– A piacon! – sóhajt föl Margó néni bosszúsan. – Ha eljutunk arra a nyavalyás piacra még ma! De hiába minden, én itt állok már egy fél órája, és látod, nem tudtam átkelni.
– Nem váltott a lámpa?
– Nem!
– Nahát, mostanában nem vált?
– Nem ám! A múltkor az öreg Senczák megunta a várakozást. Lelépett a pirosnál, próbált átsietni, már amennyire a botjától tudott. De még mielőtt a túloldalra ért volna, elgázolta egy kukásautó.
– Csúnya halál - állapítja meg Zsuzsa merengve. - Bár ha belegondolok, hogy hol szerepelt a kórházi várólistán, talán jobb is így szegénynek.
– Én is így gondolom. De ha nem jutunk át mielőbb az úton, mindketten éhen döglünk. Az sem éppen kellemes halálnem.
- Nem bizony, éhen dögleni...
– Igaz, egyszer úgyis mind megdöglünk – sóhajt fel Margó néni.

Időközben újabb villamos érkezik dübörögve. A leszálló utasok a nagy forgalom ellenére szinte körülnézés nélkül rohannak át az úton, egyiküket majdnem elgázolják. Dudaszó és ordítozás, a közjáték hamar véget ér.

– No, ez nem sokon múlt – mondja Zsuzsa. – Sok ember azt sem tudja, hová rohan! – teszi hozzá dünnyögve. Tekintete az egyik póznára téved, melyen észrevesz egy feliratot. Hunyorogva olvassa a betűket.
– Te! – kiált hirtelen a barátnőjére. – Ide az van írva, hogy "Ha át akar kelni az úton, nyomja meg a gombot, és szíveskedjen a zöld jelzésig várni!".
– Erről van szó. Látod, itt várunk a zöld jelzésre már mióta, de csak nem vált a lámpa.
– Meg kellene nyomni a gombot.
– Nekem aztán csak ne mondják meg, mit csináljak – fakad ki elkeseredetten Margó néni –, mikor így is a zöld jelzésre szíveskedem várni legalább háromnegyed órája.
– Igazad van, ne is mondják meg! – hagyja jóvá Zsuzsa.

Némán várnak tovább, csak a szél által felkavart lomb zizzen néha. Újabb villamos, újabb, az úton átrohanó emberek, újabb dudaszó és ordítozás, újabb, néhány centiméteren múlott haláleset. Margó néni elgondolkodva vakaródzik, majd kérdőn megszólal:

– Te Zsuzsa? A lányod miért nem segít a bevásárlásban? Igazán megtehetné.
– A lányom két éve elhunyt, az unokám pedig kint él Németországban, telefonálni sem nagyon szoktunk. Úgy emlékszem, ezt elmeséltem tegnap is. Lehet, hogy elfelejtetted.
– Igazad van, elfelejtettem. Akkor tegnap is megbeszéltük már ezt?
– Meg.

Tovább állnak csendben, hallgatva, néha fel-felsóhajtva, nyögve. Újabb villamos indul el az Újpesti Piac irányába, de mivel a lámpa nem váltott zöldre, ők ismét lemaradnak a járatról.

– Ahogyan látom, a végén tényleg itt fogunk megdögleni – állapítja meg Margó néni.
– Bizony, itt döglünk meg – kontrázik Zsuzsa.
– Egyszer mind meg fogunk dögleni – zárja le a gondolatmenetet Margó néni.

A távolból most egy fiatalember közeledik, kezében aktatáska. A gyalogos átkelőhelyhez érve megnyomja a gombot, de a két hölgy ezt a közös merengés közben nem veszi észre. Immár hárman várakoznak tovább.

– Hiába vár, fiatalember, ne várjon! – jegyzi meg Margó néni.
– Miért ne? Hiszen nemsokára váltani fog a lámpa – válaszolja csodálkozva a fiatalember.
– Mi is erre várunk már legalább egy órája – feleli Zsuzsa.

A várakozást elunva a két idős asszony ide-oda tekintget. Egyszer csak Margó néni felkiált:

– Nézd, ott van egy százforintos! – majd amennyire csak idős ízületeitől kitelik, sietve megindul az egyik irányba.
– Várj meg, ne hagyj itt! – kiált Zsuzsa, s ő is nekivág az alig ötméteres útnak.

A lámpa zöldre vált, a fiatalember átsétál a zebrán. A két hölgy a százforintost nézegeti elégedetten; a közeledő villamos dübörgésére riadnak fel.

– Nézd, zöld a lámpa! – rikolt fel Margó néni, majd amennyire csak idős ízületeitől kitelik, sietve megindul.
– Várj meg, ne hagyj itt! – kiált Zsuzsa, s Margó néni után ered.

Mire a zebrához érnek, a zöld jelzés éppen egy utolsót villan, a lámpa pirosra vált. Mindketten izzadtan, lihegve, reménytelenül állnak ismét az út szélén, a túloldalra meredve. A fiatalember felszállni készül a villamosra, a forgalom megindult, átkelni lehetetlen.

– Nyomorult féreg! – ordítja Margó néni magából kikelten, már amennyire kopott hangszálai megengedik. – Képes itt hagyni minket!
– Aljas gazember! Csirkefogó! – kaffog vállvetve Zsuzsa.
– A gombot nyomják meg! A gombot! – kiált vissza a fiatalember, majd felszáll a villamosra.

A csengő berreg, az ajtó becsukódik, a jármű megindul.

– Kurafi! – visít Zsuzsa, s fenyegetően rázza öklét a távolodó villamos felé.
– Nekem csak ne mondja meg egy ilyen semmirekellő, hogy mit csináljak, mikor így is a zöld jelzésre szíveskedem várni már legalább másfél órája – dohog Margó néni.

Mivel indulataik tárgya már messze jár, ismét összeroskadva, reményvesztetten tekintenek maguk elé.

– Úgy látom, itt fogunk megdögleni – sóhajt Margó néni.
– Bizony, itt döglünk meg. Senki, semmi nem segít – kontrázik Zsuzsa, s mély levegőt vesz.
– A politikusok, ők tehetnek mindenről! – világosodik meg Margó néni hirtelen, miután az egyik oszlopon észrevesz egy kopott választási plakátot; arca újfent kipirul a dühtől. – Kihasználnak, átvernek, becsapnak bennünket, lopnak, fosztogatnak, és mi semmit sem teszünk! Fel kellene kötni mindet az első lámpavasra! – kiált fel.
– Kössük fel őket! – ért egyet Zsuzsa.
– Igen, de ahhoz is kellene ám a villamos. A Parlament messzire van, elérhetetlenül messze. Mit csináljunk most? – sóhajt fel Margó néni, s ismét elmereng.
– Kössük fel magunkat? – tétovázik Zsuzsa.
– Kössük fel magunkat! Egyszer úgyis meg kell dögleni – egyezik bele Margó néni.
– Itt fogunk megdögleni – zárja le a gondolatmenetet Zsuzsa.

A szatyrába nyúl, és rövid kotorászás után két erős kötéldarabot vesz elő.

– Ezek jók lesznek – mondja, s a kötelekre hurkot köt.

Margó néni jóváhagyólag bólint. Kerekesszatyrát az oldalára fordítva lehelyezi a földre, hogy barátnője ráállhasson, és egy kilógó vastag ágra erősíthesse a köteleket. Miután mindent elvégzett, Zsuzsa felsegíti maga mellé Margó nénit, ügyelve, hogy az ingatag kerekesszatyor föl ne boruljon idő előtt. Mikor már mindketten fölkászálódtak, a hurkokat a nyakukba akasztják, majd Zsuzsa sóhajtva megkérdezi:

– Készen állsz, Margó?
– Készen, Zsuzsa – feleli Margó néni, s tekintete a semmibe réved. – Itt döglünk meg – teszi még hozzá, mintegy búcsúzóul.

– Itt bizony – szól Zsuzsa, s kirúgja maguk alól a kerekesszatyrot.

A tusa nem tart soká: néhány apró, ösztönszerű rúgás a lábakkal, s a halál be már is állt. Arcuk, már amennyire a kötél engedi, békéssé simul. Mintha csak halálukat jobban várták volna az életnél.

Befut egy újabb villamos, néhányan leszállnak. A fiatalok nagy része a forgalommal nem törődve, gondtalanul rohan át. Az elhagyatott kerekesszatyrot megbámulják, észre sem véve Margó nénit és Zsuzsát. Egy apa is leszáll a gyermekével. Megnyomja a gombot, majd mindketten türelemmel várakoznak. Mikor a forgalom egy pillanatra alábbhagy, a tilos jelzés ellenére végül mégis megindulnak.

Az úton átérve a kisfiú csodálkozva tekint az idős hölgyekre, rájuk mutat, s megszólal:

– Nézd apa, nyugdíjasok.

Az apa rövid ideig töpreng, majd fiára bólint:

– Így van. Nyugdíjasok – mondja, s gyermeke kezét megfogva tovaindul.

A szél feltámad. Lágyan, ütemesen, szinte simogatva himbálja a fán függő élettelen testeket. A villamos időközben elgördül, az utca kissé csendesebb lesz, egészen idehallatszik a közeli játszóterek gyermekzsivaja.

A lámpa zöldre vált.

A novella az Aposztróf Kiadó és a Corvin Művelődési Ház 2016. évi novellapályázatán Corvin-különdíjban részesült.

Történt pedig egyszer, hogy Báró von Schnauzer vadászkörútja során Kácsra, erre a csendes, eldugott kis észak-magyarországi településre tévedt. A kácsiak, jobb dolguk nem lévén, mind kinn ültek portáik előtt a padokon, s unottan bámultak a messzeségbe.

Báró von Schnauzernek megtetszett a vidék s a vadban gazdag erdő. Arra gondolt, jó volna itt letelepedni.

– Ki van itt polgármester? – kérdezte tört magyarsággal. – Én itt letelepedni, lesz vigadalom, mulatság. Mindenki lesz jólét, tud dolgozni, mert hozok ide cserzőműhely.

– No, cserzőműhelyet azt már nem! – rikoltott fel egy asszonyság az egyik padról. – A friss hegyi levegőt, azt nem adjuk!

A kácsiak egyetértően morogva bólogattak.

– Ha nem, hát nem – vonta meg a vállát Báró von Schnauzer, s elhajtatott a fogatával.

A kácsiak pedig mind kinn ültek a padokon, unottan bámultak a messzeségbe, s csak úgy szívták tüdejükbe a friss hegyi levegőt.