Akkor kezdődött az egész, mikor Schwichek Béláné végigsimított a frissen festett hintaállványon...

Pedig kezdetben mindössze néhány kismama várakozott türelmetlen csemetéjével arra, hogy a Polgármester Úr befejezze egyre hosszabbra nyúló, unalmas monológját, s végre birtokba vehessék a felújított játszóteret. A nebulók vágyódva bámultak a frissen festett eszközökre, melyek csak úgy ragyogtak a napsütésben. Ekkor érkezett meg Schwichek Béláné. Ő, bár pontosan nem tudta miről van szó, csatlakozott a tömeghez, hogy ezzel is elüsse az időt: minden nap egyformán unalmas volt számára, üdítően hatott rá ez a kis változatosság.

A beszéd véget ért, a szalagot átvágták. Kattogtak a fényképezőgépek, a gyermekek pedig boldogan visítva rohantak a játékok felé. Egy hinta üresen maradt.

Schwichek Béláné óvatosan letámasztotta kerekesszatyrát. Közelebb lépdelt a hintához, majd egy szakértő mozdulattal meg is nyomkodta az ülőkét, mintha csak egy zsömle frissességét szeretné megállapítani. Hiába no, nemrég érkezett a nagybevásárlásból, igen nehéz ezt a rutinszerű mozdulatot hanyagolni. Végigsimított a frissen festett hintaállványon. Megborzongott... Eszébe jutott gyermekkora. Maga sem tudta hogyan és miért, a következő pillanatban már a hintában ült, egyre magasabban szelte a levegőt, s néha jólesően felrikoltott.

Többen döbbenten figyelték, s a lakótelepen futótűzként terjedt a hír: Schwichek Béláné hintázik.

Barátnői néhány perc múlva meg is jelentek, s próbáltak a lelkére beszélni, hogy amit most tesz, az nem méltó egy tisztességben megőszült, idős nyugdíjashoz. Schwichek Béláné azonban nem hallgatott rájuk, csak rikoltozva szállt egyre magasabban. Megpróbálták kirángatni a hintából, de végül őket is magával ragadta az ellenállhatatlan gyermekség. Hamarosan mindenütt idős hölgyek-urak nyüzsögtek, önfeledten kacagva, ricsajozva, a játszótérről kiszorított gyermekek bömbölő kórusától kísérve.

– Hé, engedjenek már másokat is oda! – kiáltott dühösen egy kismama. Odarohant a mászókához, amelyről először is lerángatott egy ősz urat, majd maga mászott fel a tetejére, és integetett boldogan.

A gyermekek az egyik szatyor mélyén felfedeztek néhány tábla csokoládét. Ezeket megosztották egymás közt, s elégedetten majszolgattak. Egy idő után mindenütt csokoládéfoltosak lettek: a szájuk, az arcuk, még az ingecskéjük is. De ez most senkit sem zavart: mindenki kacagott, mindenki nevetett. Mindenki egy kis gyermekségre vágyik.