Mikor megláttam, hogy közeledik felém, azonnal tudtam, mit szeretne. Rendszeresen megkért ugyanis, hogy legyek olyan szíves autóval – ha már nekem, mint a társadalom egy szerencsésebb tagjának úgyis megadatott ez a kegy – hazaszállítani, hiszen ennyit igazán megtehetek érte; sejthető volt tehát, hogy most is hasonló szándékkal közeledik. Ma azonban már betelt a létszám, több ismerősöm is megkért korábban, hogy segítsek nekik a hazajutásban.
Mivel elég közel járt, gondoltam, megspórolok neki egy kis időt, így előzékenyen megszólítottam:
– Ne haragudj, ma nem tudlak hazaszállítani, sajnos már tele van az autó.
Teljesen kikelt magából:
– Micsoda? Azt gondolod, csak azért jöhetek ide hozzád, hogy hazaszállítassam magam? Igen, vannak kéréseim néha, de ez nem azt jelenti, hogy ne fordulhatnék hozzád néhanapján mint barát a baráthoz, és ne érdeklődhetnék önzetlenül például a hogyléted felől!
Leforrázva, némán álltam ott. Végül ő szólalt meg először:
– Hogy vagy egyébként?
– Most éppen nem túl jól, azt hiszem lassan indulok is – az arcom izzó vörösen égett, nem tudtam a szemébe nézni.
– Szervusz… – köszönt el.
– Szervusz… – motyogtam zavartan.
Alig tettem meg néhány lépést, mikor utánamkiáltott:
– Biztosan nincs egy szabad helyed? Akár a csomagtartóban is jó lesz!
