Leírom a novella első sorát.
Hátradőlök a széken, felsóhajtok, s álmodozva kitekintek az ablakon, elvágyódva, el a messzeségbe, érdeklődve szemlélve azt a borongós, szürke, melankolikus világot odakint.
A pályázatra éppen befejezem majd. Egy könnyed, kellemes történetet teremtek, hétköznapi, ám mégis érdekes szereplőkkel benépesítve, frappáns csattanóval lezárva. Biztosan el fogja nyerni a zsűri tetszését, nem is lehet ez másként – gondolom elégedetten.
S hogy mi lesz azután? Nos, az írásom megjelenik, a nyilvánosság pedig, ha nem is azonnal, de meghozza számomra a várva-várt ismertséget. Egyesek szeretni, mások gyűlölni fognak, felismernek majd az utcán, esetleg sértődötten megpofoznak, de oda se neki, fütyülök rá, ilyen ez a hányattatott művészsors!
A feleségem bejön a szobába, óvatosan vállamra helyezi finom kis kezét. Álmodozva ránézek, ő rámnéz: szemeimben meglátja a mély, örvénylő gondolatokat.
Nehéz lesz lépést tartanom a sikert követő felkérések özönével – csapongok tovább. Írásaim sokaságával egész népemet fogom, nem főiskolsás fokon, tanítani; éjszakánként, romkocsmák eldugott, füstös kis sarkaiban, egy pohár rozé mellett, álmodozó, busongó tekintettel, új gondolatsorokon, novellákon, rímeken, történeteken tépelődve, mialatt a háttérben halk jazz szól.
– Bizony! A bohém, füstös éjszakai élet és a könnyűvérű nők – szólalok meg végre, s egy nagyot sóhajtva, lemondóan megcsóválom a fejem.
A feleségem leveszi vállamról a kezét, szó nélkül megfordul, majd lassú léptekkel kivonul a szobából.
Nekiveselkedek, leírom a novella utolsó sorát. Meghallom, amint a feleségem valahol a lakásban halkan felkacag...
