Beléptem a panellakás ajtaján, az orrom mintha készülő slambucot érzett volna meg.
A barátom a konyhában szorgoskodott, s lelkesen intett, hogy azonnal menjek közelebb, így odaléptem. Ekkor láttam meg a villanyrezsóra hevenyészett bográcsot. Érzékeim nem csaltak: valóban ott pöfékelt a slambuc, míg a konyhaasztalon egy pakli magyar kártya hevert.
– Bográcsban az igazi! – suttogta áhitattal, majd a kártyára mutatott. – Látod, amikor felszuszog, mindig leteszek egy újabb kártyalapot. Mikor elfogy a pakli, akkor forgattam meg pontosan harminckétszer, ahogyan a néphagyomány szerint készíteni kell, hogy tökéletes legyen.
Élvezettel hunyta be a szemeit, nagyokat szippantott a levegőbe. Mivel az étel szuszogni kezdett, letett egy újabb kártyalapot, óvatosan leemelte a bográcsot a villanyrezsóról, és kissé suta mozdulatokkal megpróbálta átforgatni a tésztát.
– Fakanállal megkeverve ilyenkor már nem lesz az igazi az öhöm – szólt szigorúan.
– Slambucnak is lehet hívni – jegyeztem meg.
– Slambuc?! – hördült fel – Ez öhöm! Ősi pásztorétel, népi étek, a Hortobágyról terjedt el, a csikósok egyik kedvenc fogása.
– Tudom, nem kell bemutatnod. Alföldi származású vagyok, ezenkívül ősi rokonom Czinege János, a híres számadó juhász, akiről a hortobágyi főutca is el van nevezve. Nos, innen ered a mi családi, hagyományos slambuc receptünk. Mindig is így hívtuk.
– Hívjátok úgy az ősi rokonaitokkal együtt, ahogy akarjátok, tévedtek! Ez akkor is öhöm, így mondta a televízió. Még egy fekete puli is csaholt a mai műsorban, igazán autentikus bemutató volt – mondta, s közben kissé felhúzta az orrát.
Kezdett igazán haragos lenni tudatlanságom miatt. Felvett egy fakanalat, majd a szájához emelt és élvezettel elrágcsált egy kolbászkarikát a készülő slambucból.
– Azt azért remélem, tudtad, hogy az igazi kolbászt disznóbélbe töltik? – kérdeztem meg tőle óvatosan.
– Úristen! – ordított fel rémülten, s az asztalt felborítva rohant ki a konyhából. A slambuc ott pöfékelt tovább a villanyrezsóra hevenyészett bográcsban...
