A nyugdíjas hölgy izgatottan tárcsázott, a telefon kicsöngött, s valaki a túloldalon felvette a kagylót:
– Országos Mentőszolgálat! Jó napot kívánok, miben segíthetek?
– Özvegy Hancsákné vagyok, rosszul érzem magam és szédülök. Fémes ízt érzek a számban, a mellkasom is nagyon szúr! Kérem, siessenek! – rebegte alig hallhatóan. – Rózsa utca 12! – szólt még, s letette a kagylót.
A mentőautó alig néhány perc múlva szirénázva, csikorgó kerekekkel vágódott ki a kórház udvarából. Az alélt Özvegy Hancsáknét harmadik emeleti kis lakásában találták a paldón összerogyva: arca falfehér volt, már-már halottnak hitték. Bevásárolni indulhatott, mikor rosszul lett, mivel jobb kezében kissé kopottas, csíkos szatyrot szorongatott. Ezt megróbálták ugyan az ujjai közül kifejteni, de a valószínűleg sokkos állapot okozta izomgörcs nem engedett.
Óvatosan behelyezték a mentőautóba, amely azonnal vijjogva indult tovább a kórház felé. Hihetetlen sebességgel hajtottak át egynémelyik piros jelzésen, hiszen az ápolók jól tudták: minden perc számít ilyen kritikus helyzetben.
– Itt a Fogarasi úti bevásárlóközpontnál tökéletes lesz, kérem, tegyenek ki! – elevenedett meg egyszer csak Özvegy Hancsákné, s mosolyogva megkocogtatta a sofőr vállát, aki a valószínűtlen jelenet hatására halkan felrikoltott, majd nem sokkal az eset után kérelmezte azonnali nyugdíjaztatását.
