Hosszú ideje várakoztak türelmetlenül, négy-öt másodperc is eltelhetett már.
Egyikük mély levegőt vett, lelépett az úttestre, majd halk rikoltással szaladt annak közepéig, ahol csaknem halálra gázolta egy teherautó. A következő már okosabb volt, mivel szétnézett mielőtt elhagyta volna a biztonságot jelentő járdát, legalább egy kis ideig elkerülve így a közvetlen életveszélyt.
Van aki lágyan szökell, van aki folytonosan lassuló, gyorsuló, majd ismét lassuló, még önmaga számára is kiszámíthatatlan ütemben halad át. Néha szitkozódás, dudaszó zendül fel valahonnan, barátságosabb napokon kósza pofonok csattogását is magával hozza a szél.
Minden nap, egyre csak rohannak, múltjuk, ösztönük hajtja őket, de nem tudják hová, csak előre a céltalanságba, mintha egyszer s mindenkorra maguk mögött akarnák tudni a hétköznapok monotonitását, nehézségeit, reményvesztettségét.
Nem néznek szét, nem csodálkoznak rá a világra, nem gondolkoznak: rohannak céltalanul.
Soha nem tapasztalják meg azt, milyen élményt s hatalmat jelent egyetlen gombnyomással autók hosszú sorait megállítani.
