Koltai Róbert, Jászai Mari díjas érdemes művész elmélyülten gyakorolta legújabb szerepét a debreceni Nagytemplom előtt, kissé feszülten, idegesen fel-alá járkálva, hangját felemelve, mint ahogyan a fontos és híres emberek. Közben feltekintett néha a szövegkönyvből, és érdeklődve méregette az arra tévedő, gyanútlan járókelőket.
Valójában nem is volt olyan fontos számára a gyakorlás, mint amennyire egy külső szemlélő a látottak alapján gondolta volna. Koltai Róbert inkább izgatottan várta, hogy valaki felismerje végre, odamenjen hozzá, barátian hátba veregesse, megdicsérje, néhány jó szót szóljon hozzá. Noha az emberek javarészt csak olyan közhelyeket használtak vele szemben, mint a Milyen jól néz ki, kedves Róbert! vagy a Hogy van drága Művész Úr?, mégis, most kifejezetten jól esett volna neki egy-két kedves szó.
Már háromnegyed órája tartózkodott a téren a csípős hidegben, de a járókelők ezalatt inkább óvatosan elkerülték, kissé bizonytalanul, érdeklődően megnézve. Fejet leszegve haladtak el mellette, azt gondolva, nem méltók ők ahhoz, hogy egy ilyen kiváló színész közelébe kerüljenek.
Nem bírta tovább. Kiszemelt egy arra sétáló kisnyugdíjast, váratlanul elé lépett és bemutatkozott:
- Üdvözlöm, Koltai Róbert vagyok!
A hölgy kissé nagyot hallott, s annyira elmerült mindennapi teendői átgondolásában, hogy szórakozottan csak annyit motyogott:
- Sajnálom, nincs aprópénzem.
Fel sem nézve kikerülte a Művész Urat, morogva, szaggatott nyugtalansággal, üres szatyrát maga után húzva.
Koltai Róbert kissé ideges lett.
Egy fiatal lány következett. Határozottan odalépett:
- Koltai Róbert vagyok!
A lány ámultan ránézett, hitetlenkedve kerekedtek ki szemei. Sajnos nem tudta megfelelően feldolgozni a szituációt, hogy egy ilyen ismert személy szólította meg teljesen váratlanul, így zavarában csattanós pofont mért Koltai Róbert arcára, felsikított és elrohant.
A Kossuth téren ekkor már kisebb tömeg gyűlt össze Koltai Róbert körül, de csak tisztes távolságból méregették, mint valami értékes, érinthetetlen múzeumi műtárgyat. Koltai Róbert az imént kapott pofonból felocsúdva váratlanul rájuk nézett, mire verebekként szétrebbenve gyorsan odébbálltak, mint akiknek hirtelen eszükbe jutott, hogy rettenetesen fontos teendőik nem tűrnek halasztást, holott legtöbbjük csak cél nélkül lődörgött, hogy mégse otthon egye őket a fene.
Hirtelen ötlettől vezéreltetve benyitott egy kávézóba, kedélyesen cappucinot rendelt, elvonult az egyik sarokba, s a szeme sarkából figyelte, felismerik-e. A vendégek igyekeztek nyugalmat erőltetni magukra, oda sem nézve, nehogy megzavarják az érdemes művész pihenését, lealacsonyodását a nép egyszerű, szürke gyermekei közé. Egyetértően tekintettek össze: bizony, egy ilyen kiváló ember megérdemli a nyugodalmas, zavartalan pihenést, mindenféle csipcsup gratulációk és autogramkérések miatti zaklatás nélkül.
Koltai Róbertben valami hirtelen elborult, talán megpattanhatott egy ér az agyában. Felugrott az asztaltól és felkiáltott:
- Emberek, Koltai Róbert vagyok!
Zavarában mindenki még meredtebben tekintett maga elé.
- Én Koltai Róbert vagyok! – hangzott az újabb kiáltás, de senki nem felelt. Újra próbálkozott:
- Emberek, nem látják? Koltai Róbert vagyok!
Néhány kisgyermek rémülten húzódott közelebb a szüleihez, egyikük felsírt, s egy gyengébb idegzetű asszonyság kihívta a rendőrséget.
A megtermett közrendőr nem örült ennek. Kis kuckójában éppen a májas hurkáról igyekezett a bőrt lefejteni, s ez az igen nagy precizitást igénylő művelet teljes koncentrációt igényelt. Kelletlenül lépett be a kávézóba, de nyomban bánatát feledte, mikor meglátta az ismert színészt, aki néhány vendéget sarokba szorítva, zaklatott lelkiállapotában, nagyokat fújtatott. Zavarodott tekintete azt sejtette, valahol már az őrület határán táncol.
A rendőr odalépett, s minden izgatottsága ellenére próbált közvetlen hangon beszélni az érdemes művésszel:
- Már megint berúgtál te disznó, mi? – kérdezte tőle, barátságosan oldalba lökte, hátbaveregette, s kedélyesen mosolygott rá.
- Vigyázz, mert otthon ellátja az asszony a bajodat! – fenyegette meg játékosan ujjaival.
Ekkor már kacagott, s kissé csodálkozott is, milyen frappánsan parolázik a nagy emberrel.
Koltai Róbert szemöldökei bár először összerándultak a meglehetős közvetlenség hallatán, de ugyanakkor meg is nyugodott kissé, mivel valaki végre megszólította.
A rendőr most a tömeg felé fordult:
- Emberek, hát nem ismerik fel ezt a nagyszerű színészt? Ilyen szívtelenek maguk? Idejön, lealacsonyodik magukhoz, együtt kávézik önökkel, és figyelemre sem méltatják? Nem kérnek tőle autogramot, nem gratulálnak, nem dicsérik meg, nem rajongják körül? Pedig magukért dolgozik éjt nappallá téve, a maguk arcára csal mosolyt és okoz felejthetetlen perceket.
Mindenki elszégyellte magát, és bűnbánóan tekintett maga elé. Koltai Róbert hálásan és megkönnyebbülten nézett a rendőrre, kezet fogott vele, bemutatkozott:
- Koltai Róbert vagyok!
- Micsoda? - hördült fel a rendőr - Maga nem a Magenheim doktor a Szomszédokból? - kérdezte, mire Koltai Róbert átsétált a zárt bejárati üvegajtón, és eltűnt a végtelenben.
Utószó
Tisztelt Koltai Úr!
A fenti írással a célom semmiképpen sem az Ön megsértése volt, mindössze egy olyan szerepben képzeltem el, melyet Ön tudna leghitelesebben és legnagyszerűbben eljátszani.
Bizonyára nem emlékszik rám, de én tisztán emlékszem Önre.
Még a debreceni Nagytemplom előtt találkoztunk, ahol először tisztes távolságból méregettem, mint valami értékes, érinthetetlen múzeumi műtárgyat, majd magamra nyugalmat erőltetve, lesunyt fejjel osontam el, oda sem nézve, nehogy megzavarjam az érdemes művész pihenését, lealacsonyodását a nép egyszerű, szürke gyermekei közé.
A szerző
