Gyönyörű tavaszi nap volt 2040. április 16-a.
A lány leszállt a metróról, mikor telefonja kijelzőjén megjelent egy üzenet. Harsányan felnevetett, rutinos ujjaival rövid választ írt, majd folytatta hangos kacagását. Bámulta a kirakatokat, figyelte a kijelzőt, néha a földet, üzeneteket váltott, ezeken felröhögött, s újabb üzeneteket váltott, miközben lassan, méterenként vonszolta odébb magát.
Ekkor kapták ki kezéből a telefont.
Először artikulálatlanul felordított, majd az elrohanó férfira mutatott:
– A rohadt, izé... A kütyü! Azt! – kissé krákogni kezdett, sietve kereste a szavakat. – Aha, ja! Elvitte! Ott! Izé! A kurva...
Néhányan ekkor már körülállták és értetlenül bámultak rá.
Feje zsongott, arca egészen elvörösödött. Kétségbeesésében homályosan derengő emlékei közül kiragadott egy szót, s karjait tehetetlenül széttárva, visítva ordított tovább:
– Segicség! Segicség!
