Dezső békésen csatangolt a kihalt, téli utcán, érdeklődve figyelte az olvadó hó formálta mocskos, szürke kis patakokat a fekete aszfalton. Hirtelen rekedtes, könyörgő szót hallott valahonnan:
- Uram, nem lenne számomra egy kis aprópénze? Segítsen meg egy szegény embert!
Ekkor meglátta a koldust: nyomorult, koszos testét alig borították öltözetnek használt, szakadt rongydarabjai. Ápolatlan szakálla teljesen láthatatlanná tette arcát: megszánta. Némi aprót keresett, odavetette, s útjára indult.
- Köszönöm, nagyon köszönöm – szólt a koldus, áhítatos arcot öltött, majd teljesen átváltozott: fehér ruhája és lángoló pallosa kétségtelenné tették angyali mivoltát.
- A kurva életbe... – suttogta csodálkozva Dezső, és óvatosan hátrálni kezdett.
- Ne félj, Istennél kedvelt, erős férfiú. Bűneid megbocsátattak! – kiáltotta fenségesen az angyal. Hangja, mint ezernyi trombita szólt, s lángoló pallosával lassan emelkedni kezdett az ég felé.
- A kurva életbe... – mondta Dezső ijedten.
- Jótéteményedről megemlékeznek majd az ítélet napján, mikor megállsz a nagy fehér trón előtt! – zengte az angyal.
- A kurva életbe... Nem iszok többet! – ordította Dezső rémülten menekülve, s kiszóródtak zsebeiből az összes italos üvegek.
