– Az Eötvös tér következik! – recsegte a kettes villamos vezetője.
A jármű lassított, s megállt. Az emberek le- majd felszálltak, kivéve a hátsó ajtót, ahol egy türelmetlen középkorú úr felborította a rendet: itt fel- majd leszállás követte egymást. Ám szép, verőfényes júniusi nap pillanatok alatt feledtette ezt a kis kényelmetlenséget, így minden gond nélkül megtörtént az utascsere. A csengő megszólalt, az ajtók záródtak, a jármű pedig hamarosan megindult.
A kettes vonal nyújtja európa legcsodálatosabb panorámáját. A villamosvezető nagyot sóhajtott: jóleső, szinte gyermeki érzés áradt szét benne, amikor végigtekintett a budai oldalon. Most érték el a Lánchidat: balra a csillogó Duna, s a kőoroszlánok, míg jobbra ott van a Széchenyi István tér, kissé távolabb pedig a Magyar Tudományos Akadémia áll.
– Milyen nagyszerű építmény... – merengett magában. A kötött pálya miatt eddig csak három oldalát figyelhette meg az épületnek, a negyediket még sohasem látta. – Milyen lehet vajon a belső oldal? – gondolta álmodozva.
Ismét magával ragadta valami jóleső, szinte gyermeki kíváncsiság. Gondolt egyet, s a járművel lekanyarodott a sínekről. A villamos szinte némán szelte a levegőt. Lassan, óvatosan manőverezve megkerülte az épületet.
– Nahát, – kiáltott fel önkéntelenül – az épületnek ez az oldala szinte pontosan olyan, mint a többi!
Ezen elgondolkodott. Továbbhaladt. Most eszébe jutott a Parlament:
– Azt hátulról kerüli meg a villamossín... Gyerünk hát ezúttal elölről! – mosolyogott.
Miután kibámészkodta magát, fagylaltra vágyott. Hallott egy kiváló cukrászdáról a budai oldalon, így a Duna felé kanyarodott, egyenesen a napfényben csillogó víz felé tartva. Felkacagott, amint lábát a réseken beáramló víz megcsiklandozta. Csak haladt egyenesen előre, szinte meg sem hallva az utasok rémült sikoltozását. A víz már a nyakáig ért, hamarosan az arcát is elérte.
Valaki leöntötte egy üveg ásványvízzel. A mentő már úton volt, de az utasoknak addig is sikerült magához téríteniük őt a kisebb szívrohamból. Bágyadtan feküdt a földön. Vágyódva nézett a Budai partra: megnyalta ajkait, mikor eszébe jutott egy nagy gombóc csokoládéfagylalt. Sóhajtva hagyta maga mögött élete legszebb tizenöt percét, mikor a mentőautóba helyezték, s szirénázva elhajtottak vele.
