Sebesen haladt.
Kissé bánatosan, melankolikusan, mégis dacosan tekintett maga elé: nem tudta elviselni a szakítást, hevesen dolgozott benne a tehetetlenség, a düh, a kétségbeesés, a reményvesztettség mérgező keveréke.
Egyszer csak felfigyelt arra, hogy haját lobogtatja a szél.
Bánatát lassan feledve, egyre jobban élvezte az arcába süvöltő fuvallatot.
Fejét kissé félrefordította, meglátta a lemenő nap narancsos fényjátékát, az itt-ott sétáló, siető, sürgő-forgó embereket, s egy kisgyermeket, amint anyja karjai közé szalad.
A sebesség fokozódott.
Szemeit behunyta, karjait széttárta, mélyet szippantott a levegőből.
Az élet mégis szép – gondolta magában álmodozva, majd nagyot sóhajtott.
Becsapódott a betonba.
